Sári olyan nagylány már. Tényleg, elnézem, ahogy komolyan játszik, beszélget, rendezgeti Danit, újabban biciklizik (bekerült a bicikli a lakásba, mert ha kimentünk, akkor állandóan ráült volna, de így nem lehet sétálni - még, így meg legalább csak a falnak megy neki, autóknak mégsem)... Egy bajom volt csak: és az a haja, ami összevissza állt, mindenhova belelógott, és nem tűrt meg (huzamosabb ideig) hajpántot, csatot, gumit. A hajmosás pedig még mindig, nagylányosság és majdnem kétévesség ide, vagy oda, nagy kihívás.

Ezért tegnap végérvényesen és ellentmondást nem tűrve eldöntöttük Cs.-vel, hogy ma, ha esik, ha fúj, Sári fodrászhoz fog menni. Úgyhogy már tegnap elkezdtük passzionálni szegénykémet, hogy a fodrász így meg úgy, nem fog fájni, meg anya ölébe fog ülni (mármint Sári), ésatöbbi, ésatöbb - Sári persze nyafizott, de nekem mégis inkább úgy tűnt, hogy Cs.-ben kellene tudatosítani, hogy a gyerek nem azért fog bőgni, hogy vele kicsesszen, sőt, neki emiatt egyáltalán nem kell kellemetlenül éreznie, vagy netalántán szégyelnie magát.

Mindenesetre hatásos volt a sok mesélés, mert ma, útban a fodrászhoz Sári elmesélte, hogy -idézem- "Nem fáj, nyissz-nyissz...". Ami viszont ezután jött, attól még nekem is leesett az állam. Ugyanis jó előre közöltem a fodrászcsajjal, hogy a gyerek minden bizonnyal ordítani fog, de őt ez ne zavarja, csak vágja a haját, olyanra, amilyenre sikerül. Nos, ez utóbbit komolyan is vette a csajszi, mert Sári haja tényleg olyan lett, amilyen, pedig a kisasszony -nem hazudok- egy mukk nélkül tűrte a nyiszatolkást. Inkább csak meglepődött az ollón, meg a köpenyen, meg a csattogáson, oda-odakapta a fejét az ollóhoz, de sírni egyáltalán nem sírt. Ellenben amikor rögtön utána az apját kezdték nyírni, akkor már volt nyafogás...

Az eredmény pedig itt tekinthető meg. Enyhén szólva fiús, de hát ez van, ha valaki ilyen vagány csajszi... Meg ugye majdmegnő...

Sári már akkor is nagyon egyértelműen fejezte ki magát, amikor még egy kukkot nem beszélt - úgyhogy a hosszúra nyúló barkochbákat azért mi elkerültük, de őszintén szólva nagy megkönnyebbülés, hogy most már egyértelműen, magyar (vagy magyarnak tűnő) szavakkal el tud magyarázni mindent. A szókincse már elég nagy, de azért mondatokat még nem igen alkot (inkább csak összetett kifejezéseket használ, pl. "semmi baj"). Ennek ellenére folyamatosan beszélgetünk, ami kb. így hangzik.

Sári felkel, megyünk öltözni:

S: Új pizsi.

A: Igen, új pizsamában aludtál.

S. Anya

A: Igen, anya vette neked.

S: Zokni. Sáji!

A: Leveheted Te a zoknidat.

S: Sanak!

A: Tessék?

S: Sanak! SANAK!

A: Sapka?

S: Neeem! Sanak! Az! Az! (mutogat)

A: Jaaaa, szoknya! Szoknyát akarsz felvenni?

S: Sokany...

(...)

S: Hamm.

A: Éhes vagy? Megyünk uzsonnázni. Mit szeretnél enni? Banánt, vagy mandarint?

S: Mangarin.

A: Segítesz pucolni?

S: Segítesz.

A: A héját ne vedd a szádba.

S: Sagszik. Sagszik.

A: Csak szagolgatod, azt szabad.

És így tovább. Félszavakból is....

Azt hiszem, a lányom kezd megbékélni a nevével (vagy a korával?). Ugyanis ő már nem "Baba" többé, hanem kéremszépen Sári. Pontosabban "Sáji". És ezt mindennel kapcsolatban ki is jelenti, ami annyit tesz Sárinyelven: "majd én".

Azt hiszem, egyre jobban hasonlít rám: nem is külsőleg, bár mostanában kezdem felfedezni  a saját vonásaimat benne, hanem inkább belsőleg. Kis akaratos, határozott, dumaláda, és egyre kevésbé bátortalan. A múltkor valamit magyarázott a Anyunak, aki közben hozzám beszélt, mire a szegény kis bátortalan Sárikan két kezébe fogta a mamája arcát, maga felé fordította, és "rákiabált", hogy ilyen tapintatlanságot ne kövessen már el, mikor ő beszél... Állítólag én is épp ilyen voltam, azzal a különbséggel, hogy én általában dobbantottam egyet a lábammal, és közöltem, hogy "most én beszélek!". Itt még nem tartunk, de könnyen bekövetkezhet ez is.

Egyébként imádom Sári beszélőkéjét: most már tényleg mindent mond, minden leutánoz, de konkrétan elég jól el lehet vele beszélgetni. Tegnap délutáni alvás előtt megnézett egy Mazsola és Tádé epizódot (most ez a sláger), majd mikor felkelt, elmesélte, hogy miről volt szó, kb így: "Macika. Alszik. Ma... Tádé-Bádé bogáncs. Ööööö (sírást imitál)" (Vagyis: a maci lefeküdt aludni, és a Mazsola, meg a Tádé bogáncsot tettek az ágyába. A maci szőrébe ez beleragadt, aki ettől sírni kezdett). Ma reggel pedig elmesélte, hogy egy büdi papagájjal álmodott, amit fogalmam sincs, honnan vesz, mert papagájt szerintem még életében nem látott... Abban sem vagyok biztos, hogy egy ekkora gyerek már képes-e álmodni.

Amit még a beszédénél is jobban imádok, az az, hogy olyan kis érzelmes a kisasszony. Nem tudom, a fiúk is ilyenek-e, de Sári egy igazi kis szeretetbomba, különösen a mamájáért és az apjáért van oda, de azért senkit sem hagy ki a szeretgetésből (igazi kis politikus). Tegnap pl. Anyu fogorvoshoz ment, és miután ezt elmeséltük Sárinak, ő odament megvigasztalni a mamáját, símogatta az arcát, meg átölelte a nyakát. De hozzám is ide szokott szaladni egy láb- vagy nyakölelésre, vagy egy puszira. Amikor pedig görcsölt a hasam, rendszeres időközönként gyógysimogatta, ami a gyomromon nem, de a lelkemen azért sokat segített.

Sári március 1-től bölcsibe megy - ezt eldöntöttük, és ha minden jól megy, most már így is lesz. Szerintem nem fog megártani neki a gyerektársaság, a bölcsőde pedig nagyon szimpatikus. Igaz, hogy kevés gyerek van úgy elkényeztetve, mint ő, hogy gyakorlatilag egy éve apja-anyja állandóan vele van, de az az igazság, hogy ez má biztosan nem lesz sokáig így, másrészt pedig mi már nem tudjuk eléggé lefárasztani. Újabban ugyanis 3-ig nincs alvás délután, ami szerintem egyértelműen ennek a jele. Kevés az inger itthon, vagy nem tudom...

Szóval a bölcsibe bejelentkeztünk. Igazából azért is van erre szükség, mert Cs. eldöntötte, hogy neki elege van ebből a tengés-lengésből, és inkább gazdálkodni fog - otthon (ca. 250 km), mert hogy ott van földje - ami szerény számításai szerint évi kb. 20 hét elfoglaltságot jelent ... következésképpen 20 hét távollétet - ami szerintem a végén lesz több is, de majd meglátjuk. A munkák ráadásul márciusban kezdődnének, így ha nekem addig lesz állásom, addigra muszáj Sári elhelyezését is megoldanunk valahogy - ha pedig nem lesz, akkor is kell egy hely, ahova tehetem, ha véletlenül sikerülne valamit találni (azt mégsem mondhatom egy interjún, hogy előbb várják meg, amíg beszoktatom a gyereket...).

Szerintem nem lesz gond a bölcsivel - Sári ugyanis egyre érdeklődőbb más gyerekek iránt. Ma például meglátogattuk a második unokatestvéremet, mert nemrég született meg a második kislányuk (az első kicsit idősebb, mint Sári), és a naggyal annyira jót játszottak, kergetőztek, babáztak, "főztek", jóformán rájuk sem kellett nézni. Tegnap a Ringatóban is nagyon jól érezte magát, rohangált, táncolt, huncutkodott - rá sem ismerek, milyen vagány kis csajszi lett.

Dani Sári plüsskutyája, ha jól emlékszem, az Aldiban vettük egy ezresért, igazán nem volt drága, tekintve, hogy aranyos, és amúgy bábként is funkcionál. Ilyen minőségében még viszonylag keveset használtuk, de azért lett Dani, mert amikor a múltkor G.-nél voltunk, Sári nagyon imádta az ő Dani nevű kutyájukat. Fel-alá rohangált a novemberi hidegben a kertben, és kiabálta, hogy "Dani, Dani!", amire szegény kutyus nem annyira hallgatott, mivel Sári azért közelről már inkább kicsit tartott tőle. Mindenesetre hazaérve elneveztük a saját kutyát Daninak.

A másik kutyánkat (szintén plüss) Bogárnak hívják, nagyapa büdös kutyája után. Bogár különlegessége, hogy az Amerikai Egyesült Államokból érkezett, és zsidó. Van ugyanis kipája, a nyakán lógó csonton pedig azt írja, hogy "Kosher". Nem mintha bármi közünk lenne a zsidókhoz, véletlen, hogy lett ilyen kutyánk, de azért eléggé vicces. Főleg arab ismerősöknek mutogatni...

Persze Dani az abszolút kedvenc. Az elmúlt pár napban mindenhova jön, ahova Sári megy, enni, játszani, aludni. Tegnap például nagyon rosszul viselkedett ez a Dani, ugyanis a délutáni alváskor hiába fektette le a gondos Sári őt és társait (a macit, a Bogarat, meg a Nyuszit) szép sorban maga mellé a nagyágyba, ez a rosszcsont Dani folyamatos felugrált, és ugatott, úgyhogy sem a többieket, sem Sárit nem hagyta aludni. A rosszalkodásnak végül én vetettem véget azzal, hogy megmondtam Sárinak, hogy mondja meg a Daninak, hogy ha ilyen csintalan, akkor el lesz különítve. Sári erre megejnyebejnyézte az ebet, majd franciául énekelt neki egy sort, végül csak elaludtak. Mind az öten. Meg én is. Az már hat.

Sári 15 hónapos koráig szopizott, utána egy kicsit kapott tápszert, de azt utálta, úgyhogy végül elég hamar rákapott a tehéntejre, amitől hál' istennek nem lett semmi baja sem. Azóta a tej kétségtelenül a kedvenc étele/itala, állandóan inná, víz vagy tea helyett is. Igaz, én igyekszem kordában tartani ez ügyben, és csak reggel-este adni neki. Most ott tartunk, hogy normál menetben napi 6 deci tejet elnyel a bendője...

Újabban viszont rájött, hogy a tejet napközben is meg lehet szerezni, így néha már a délutáni alváshoz is követeli. Ha pedig rázendít, biztos, hogy nem hagyja abba, amíg meg nem kapja, amit akar. De a legdurvább, hogy most már néha éjjel is ezzel ébred, ő, aki 8 hónapos kora óta nem kap éjjel enni... Mi pedig félkómásan megyünk tejet melegíteni... Aztán mindig megígérem magamnak, és neki is elmondom, hogy éjjel a tejecske alszik, nem lehet inni belőle, van víz, vagy tea, ha szomjas, de ez Sárit marhára nem érdekli. Ő csak kiabálja az éjszakába, hogy "Tej, tej, tej, teeeeeeeeeeeej!"

Mindemellett elbetyárosodott őkelme, ami alatt sok mindent értek,,de most konkrétan az alvási szokásaira gondolok. Eddig ugyanis rendszerint csak hajnalban szólt, hogy jönne közénk, rendszerint szoirongatva a felszerelést (maci, nyuszi, takaró), de most már esténként esze ágában sincs már a kiságyban aludni, Sárikittyom jobban szeret ugyanis anya és apa között a nagyágyban. Úgyhogy ő öltözés után (tejes cumival a szájában) közli, hogy "Ki", és "Nagy", majd meglehetősen határozottan és büszkén áttotyog a hálóba, felmászik az ágyba, ahol elfoglalja jól megérdemelt helyét középen. Egyszer-kétszer hagytuk már itt elaludni, azzal az ürüggyel, hogy majd átvisszük az ő ágyába, amihez aztán később egyikünknek sem volt szíve. Persze, elkapatni sem akarjuk, ezért azt vezettük be, hogy megihatja ott a tejét, de utána könyörtelenül belemegy a kiságyba, lesz, ami lesz.

A másik veszélyes terület a délutáni alvás: annyira elkanászodott ez a mazsola, hogy kész tréfának tekinti apja és anyja szigorát is. Az altatást rendszerint a mi ágyunkban kezdi, ahol meghallgat 4-5-6 mesét, kér tejet (ld. fent), énekeltet magának, majd amikor mindezekre még csak az apja aludt el, ő felpattan, ugrál, kiabál, énekel, dögönyözi az apját, nyitogatja a szemeit, egyszóval rosszalkodik. Később én általában megunom, felkapom, és a kiságyba teszem, ahol a kisasszony azon nyomban folytatja az ugrándozást. Erre én közlöm, hogy akkor kimegyek, és majd szóljon, ha lefeküdt, mert akkor bemegyek. Ezután Sári énekel, kiabál, dumál a macihoz, vagy a nyuszihoz, esetleg ezek ketten dumálnak egymással - végül már vagy öt perce csend van, amiről én nagy naívan azt gondolom, hogy elaludt a gyerek. Bemegyek, hogy betakarom, ez meg alig bírja ki, hogy ne röhögjön - de azért veszettül kuncog. Amint meglát, persze röhög, és kezdi előről a mókázást. Újra kimegyek, kiabál, hogy adjam be a vizilovát, ami majdnem akkora, mint ő. Beadom, csak hallgasson már, de kimegyek, mert játszik. Ugyanúgy hallom a nevetgélést, éneklést, mint korábban, majd amikor megint gyanúsan nagy a csend, belesek: Sári az ajtónak háttal, a vizilovat átölelve fekszik - gondolom, most már biztosan elaludt. Odamegyek, hogy betakarom, erre ez a kis betyár megint a képembe röhög: ő nem aludt, csak úgy csinált, mintha...

És ez így megy minden nap...

Sári nemcsak a beszédet tanulta el az unokatesóktól, de a család egyöntetű véleménye szerint Karácsony óta sokkal, de sokkal huncutabb is lett! A törpe bizony elleste a rosszalkodást a nagylányoktól, úgyhogy mindig mondom is neki, hogy bizonyára bolondgombát ettek a Dórival - mire őrosszcsontossága lelkesen bólógat...

Sárival az elmúlt pár napot a sógornőméknél töltöttük. Volt ott is karácsonyozás, igazán frappáns kis ajándékokkal, nemcsak gyerektekintetben. Volt továbbá D.-szülinap, atyaég, már 7 éves, pedig mintha tegnap született volna (szívás, szegénynek december 31-n van a szülinapja - de ugye lesznek ezzel így mások is...), ami kifejezetten jól telt. Sári természetesen tobzódott a rokonok - különösképpen a gyerekek - figyelmében és szeretetében. Mindenki ámult-bámult, hogy mennyit nőtt, milyen nagylány már, és tényleg az. A szókincse pl. ez alatt a három nap alatt legalább 20 szóval gyarapodott, innen látszik, mennyit jelent, ha egy gyereknek van(nak) nagyobb testvére(i).

A sláger nagyapa kutyája volt, a "Bogár", aki amúgy a disznóólban, a disznókkal alszik, következésképpen (sz*r)szagos, úgyhogy miután Sári megtanulta a "Bogár" szót, utána rögtön mondta azt is, hogy "büdi", és fogta be az orrát. Bár szerintem őt magát a bűzösség ténye nem annyira zavarta...

A szülinapi bulin ok vendég volt, főleg rokon gyerekek, és persze mindenki nagyobb volt Sárinál egypár évvel, így mindig volt, aki dédelgette. Az sem zavarta túlzottan, ha némelyik gyerkőc nem beszélt magyarul, bár szerintem a nyelvi akadályokon az ilyen korúak nagyon kreatívan felül tudnak emelkedni. Annyira jól érezte magát a törpe, hogy minket (mármint a szüleit) egyáltalán le se tojt, csak a gyerekek érdekelték.

A nagy mókázásban egy dolgot nem akart csak rendesen csinálni, éspedig az alvást. Minden nap fél 10-10 körül lehetett csak ágyba parancsolni, és csak jó sokára volt hajlandó elaludni. Hiába, érdekesebbek voltak a lányok, mint az alvás.

Szegénykém annyira sírt, amikor jöttünk haza! Úgy sajnáltam, majdnem én is elbőgtem magam!

Legújabb produkciónk egyébként a verselés. Hihetetlen hosszú verseket el lehet vele úgy szavalni, hogy én mondok egy-két szót, ő pedig a következőt. Jó, nem minden szót tud effektíve kimondani, csak mondjuk az első két hangot, mondjuk, de akkor is jó sorrendben mondja! Ráadásul elkezdte kérdezgetni, hogy "mi az?", és "miért?". Igaz, az előbbit viszonylag ritkán használja, mivel konkrétan mindenről tudja, hogy micsoda.

Ma éjjel 1:43-kor megszületett Cserukka kislánya. A hölgyemény 3100 g, és 54 cm, mindketten jól vannak.

Ezúton is nagyon gratulálunk az újdonsült lányos anyának, a kis karácsonyi csomagnak pedig gyors akklimatizálódást és sok finom tejecskét kívánunk a pocijába.

Nagyon vártam már, hogy Sári akkora legyen, hogy tényleg elkezdje élvezni a Karácsonyt. Tavaly még nem sok mindent fogott fel ebből az egész felhajtásból, de idén már sejtettem, hogy majd tetszik neki a fa, meg az ajándékok, de a várakozásomat felülmúlta a valóság.

Sári egy kisangyalka, ez most már biztos. Délután gyönyörűen aludt, időt adva nekünk, hogy feldíszítsük a fát, és mindent elrendezzünk. Amikor felébredt, szépen felöltöztettem, és -lévén már 5 óra volt- nekiálltunk vacsorázni. Gyönyörűen evett, levest, húst, köretet, salátát, és tortát is. Az asztalnál türelmes volt, amíg beszélgettünk, de amikor ki is szállt, akkor is szépen eljátszott.

Aztán Cs. felment beizzítani az izzókat és a csillagszórókat, majd csilingelt, mi pedig siettünk fel: Sári szeme kikerekedett, amint meglátta a fát, picit sikított örömében, majd lekéredzkedett a kezemből, szaladt oda, és már szedte is elő az ajándékokat. Végül, hogy ne rontson neki az összes csomagnak, őt "bíztuk" meg az ajándékok szétosztásával. Nagyon ügyesen, türelmesen, és fegyelmezetten vitte oda a csomagot annak, akinek mondtuk, de aztán észrevette a rollert, amit nem tudtunk becsomagolni, és akkor már azért letojta a többiek ajándékát, akkor már az övé volt a fontosabb.

Azt hiszem, kicsit sok volt neki a fa, meg az ajándékok így ömlesztve, mert 2-3 csomag kibontását még élvezte, de utána már nem érdekelték az ajándékok, igazából azt sem tudta, hova kapjon. Kicsit megfogdosta a könyveit, kicsit odaszaladt a fához megcsodálni, kicsit rollerezett (azért ezt erős túlzással írom, mert úgymond rollerezni még nem tud, ami talán nem is baj), de az utolsó csomagot már ki sem akarta nyitni. Végül a legeslegjobban a déditől kapott játékkonyha tetszett neki, azóta is egyfolytában főz, leginkább kávét.

Sári amúgy azóta is mindig megcsodálja a fát, mondja is, hogy a "babáé", és az Elmo-nak is van (kedvence az Elmo megmenti a karácsonyt), és "mindig", azaz legyen mindig karácsony!

Mindig viccesnek találtam, hogy ha valakit Szabolcsnak hívnak, akkor nagy eséllyel nem tudja kimondani az "sz" és a "cs" hangokat. Ugyanígy sok Róbert raccsol... Nos, Sárinak ezekből kifolyólag természetesen az "S"-betűvel gyűlt meg a baja, amit következetesen "L"-nek ejt.

-Lapka. - bök rá a képre, és mondja a "sapka" helyett.

-Igen, sapka. - mondom én. - Sssssssssssssssssss - susogunk neki. - Ezt mondja a szél. Sssssssssssssssss.

-Sári, figyelj csak, hogy mondod azt, hogy Sári?! - kérdem. Mire jelentőségteljesen rám néz, és a legnagyobb természetességgel közli:

-Baba.

Hát ja. Tényleg így szokta mondani.

Reggel kinéztünk az erkélyajtón, és röhögve mondtam Cs.-nek, hogy Sári nem lát ki, mert a szeméig ér a hó. Na jó, ez azért költői túlzás volt, de tény, hogy amikor kicsit kiemntünk, szegénykém alig bírt menni a hóban, ami konkrétan a fenekéig ért. Ráadásul arccal előre le is borult a szánkóról, mert nem láttam a nagy hóban, hogy valami gödör vagy mi lehetett ott, de csak azt vettem észre, hogy könnyebb húzni a bob-ot (nincs rendes szánkónk), és Sári, mint valami rakéta, fejjel lefelé kalimpál a földön - szegénykém eléggé meglepődött, és tiszta hó volt az arcocskája. Persze, nem lett semmi baja, de azért nem nagyon tetszett neki a havas élmény.

Így visszagondolva nem nagyon emlékszem, mikor láttam utoljára ekkora havat, mindenesetre nem lehet vele sem hógolyózni, sem hóembert építeni, mert túl hideg van, és a hó nem fagyott össze. Talán majd holnap.

Minden rosszban van valami jó. A mostani rosszban például az, hogy nem is rossz. Kirúgtak, na és? Nem kellek a szcientológusoknak? Ismét na és - bóknak veszem, hogy nem vagyok közéjük való... Csak azt sajnálom, hogy nem én voltam olyan tökös legény, hogy a második nap, amikor kiderült, milyen elvek köré is szerveződött ez a cég, én mondtam volna fel. Mindegy, most már legalább ezt is megtapasztaltam...

Anya újra itthon - és ennek Sári láthatóan nagyon örül. Szerdán, mikor hazajöttem a felmondás után, természetesen eléggé le voltam lombozva, és ezt a hangulatot Sári rögtön levágta, úgyhogy egész nap csak engem akart, bújt, kedveskedett, és csak én voltam neki jó. Az elmúlt két napban pedig csudajó kedve van, sokáig alszik reggel, szépen eszik, huncutkodik, rohangál, dumál egész nap, nincs (sok) hiszti és sírás-rívás.

A hónak egyébként nagyon örült. Már szánkóztunk is, persze csak úgy, hogy húztuk, de ez annyira tetszett neki, hogy nem akart leszállni róla. Olyan volt az overáljában, mint egy kis hóember.

Annak is őszintén örülök, hogy így legalább van időnk készülni a karácsonyra. Sári is kezdi érteni, hogy valami nagy ünnep jön, a Mikulást és a karácsonyfát nagyon szereti, mivel majdnem minden nap megnézi az "Elmo megmenti a karácsonyt" c. részt, az a kedvenc része, amikor a Mikulás beragad a kéménybe, és Elmo kihúzza. Mindenesetre így, újra időmilliomosként elhatároztam, hogy akkor most rendes anyukás módra készülök az ünnepre, és majd sütünk mézeskalács-díszeket, és énekelünk, mondókázunk, mesélünk a karácsonyról. Emiatt ma elmentünk a karácsonyi Ringatóba, ahol Sári szerintem nagyon jól érezte magát. Az énekek rettenetesen tetszettek neki, mindegyik után szólt, hogy "még", örült a gyerekeknek is (igaz, egy kislányt szeretett volna megölelni, de az nagyon félt tőle, sírva fakadt és szaladt az anyukájához...), de a legjobb az volt, ahogy el-elszaladt, majd állandóan visszarohant hozzám, és megölelt, vagy megpuszilt.

Ja, és túl vagyunk az első büntetésen is. Az történt, ugyanis, hogy Sári tegnap bevágott egy egész pohár joghurtot, direkt öklendezni kezdett (szokott ilyet csinálni, ledugja a kezét a száján, vagy csak krákogni kezd, amiből öklendezés meg röhögés lesz - fogalmam sincs, miért csinálja, de határozottan tetszik neki), majd rászóltam, hogy hagyja abba, mert ha kihányja a joghurtot, akkor kikap. Persze, nem hagyta abba, hanem ökrődött tovább (és persze röhögött), aminek természetesen az lett a vége, hogy kihányta az összes joghurtot. Így amíg átöltöztettem, elmagyaráztuk neki, hogy most büntetésben lesz, és az a bünti, hogy nem nézheti meg az Elmo-t. A kis huncut tisztán értette, hogy miről van szó, mert amikor később a dédinek meséltük, hogy mi történt, ő mondta, hogy a "baba" van büntetésben, azért, mert ökrődött (ezt persze nem mondta, hanem mutatta), és az a büntetése, hogy "nem Elmo". (Végül persze volt Elmo, mert anya elfeledkezett a büntetésről, és megengedte, hogy megnézze...)

Basszus, még csak észbe sem kaptunk, de máris vége a hétvégének, én meg mehetek dolgozni... pfffhhh. Kevés időnk van, de még mindig azt gondolom, hogy nem rossz ez a felállás így: nagyon hiányoznak az egész napos együttlétek, de szerintem minőségileg viszont sokkal jobb az a pár óra, ami maradt. És Sári is nagyon hálás, amikor együtt vagyunk, szinte végig szeretget, én meg persze olvadozom, de hát így van ez rendjén, most kell feltankolnom a puszijaiból, mert nemsokára kamaszodik, és akkor biztos hiányom lesz belőle...

Az alvási szokásait a kisasszony teljesen a munkarendemhez igazította, ami annyit jelent, hogy már ebéd után bevágja a szunyát (míg korábban erre 2 előtt szinte sohasem került sor), viszont alig alszik 1,5-2 órát (régebben simán nyomta a 3-at), így fél 3-ra, mire én hazaérek, már biztosan fent van. És még mondja valaki, hogy nem érti kristálytisztán, hogy mi zajlik körülötte. Ezután a délutánt nagyrészt együtt töltjük, és már jópárszor mentünk be a városba is sétálni ilyenkor. Mondjuk, már 4-kor sötét van, de a belváros szépen fel van díszítve, Sárikittyom meg élvezi, hogy szaladgálhat a tömegben, tetszik neki a Karácsonyfa, meg a Betlehemes (amibe mindenáron be akart menni, de én nem engedtem, és azóta mindig ezt meséli, ha szóba kerül). A múltkor jó előre elszaladt, majd megfordult, és közölte, hogy "Vár", mert ugye meg kellett várnia a lassú szüleit.

A szókincse hihetetlen ütemben fejlődik, így már arra is próbálom kapacitálni, hogy ne csak kiejtse, de szépen is ejtse a szavakat. Mondjuk azt olvastam, hogy nem szabad a gyereket javítgatni, de erről nálunk szó sincs, mivel mondatokat még annyira nem mond, hanem pl. inkább csak felhívom a figyelmét arra, hogy nem "gn-gn", hanem "dédi", amit amúgy gyönyörűen ki tud mondani, csak nem használja... Nem tartom számon, de egy 30 szót már biztosan ismer és mond, rendszeresen talán egy 20-t szokott is használni. Vannak közte olyan "hasznos" szavak, mint "marló" (=markoló), "gomba", és "Elmo", de azt is tudja már mondani, hogy "eltö" (eltört), "elment" vagy "dógoz" (dolgozik). Ja, és "megtanult" tízig számolni, persze, fogalma sincs arról, hogy mi a különbség kettő és három között, de ha mondjuk, hogy számoljon meg ezt-azt, akkor szépen elkezdi: "Eeeeg - tettő - hááá", ésatöbbi, de ha elakad, akkor kis előszámolással vígan folytatja a sort. Mondjuk, a hat után mindig a nyolc jön, amit különösen kedvel, mert ha megkérdezem, hogy hány éves, akkor rávágja, hogy "Nyóc". (Kis tájszólás genetikailag kódolva...)

A kedvencem az, hogy nagyjából elég jól megtanult orrot fújni, és mivel most taknyos, ez nagyon hasznos tudomány ám! Mondjuk, nem szereti ezt sem, de még mindig jobban elvan az orrfújással, mint a porszívózással, szóval ha nem akarja, akkor megfenyegetem egy kis orrszívással, és máris önként és dalolva jön trombitálni. Ráadásul egész hatékony a dolog, az eredményt persze mindig jól le is ellenőrizzük a zsepiben. Mondjuk, egy igazi orrdugulásnál nem hiszem, hogy elég lenne ennyi, de amíg nem fordul rosszabbra a dolog, én inkább nem idegesítem a porszívóval.

Ezek vannak mostanában. Várom a Karácsonyt, mert elvileg 4-ig egyáltalán nem dolgozunk, és izgulok J. miatt, aki mindennapos már, remélem, nagyon szuper kis karácsonyuk lesz!

Túl vagyunk a Mikuláson. Jópár év után újra lázba hoz ez az ünnep - marhára élveztem a télapó-csomagok készítését, a csizma ablakba helyezését és az ajándék becsempészését - annak ellenére, hogy az elején támadt köztünk némi vita arról, hogy most akkor Mikulás van, vagy Télapó, mivel ez utóbbi Cs. szerint egyfelől szláv, másfelől kommunista maradvány, szóval a gyerek felé egységes álláspontot, azaz Mikulást közvetítettünk. Na ja, már mondogatta is, hogy "Mi", és napok óta rendületlenül várta, hogy mikor kap ajándékot. Ez a mozzanat később fontos lesz, ne felejtsük el.

Szombaton Mikulás- és pocakbúcsúztató partyra voltunk hivatalosak J-ékhoz, ami eredetileg asszem mézeskalács buliként lett meghirdetve, de mi végül azt nem csináltunk. Nem baj, a buli így is nagyon jól sikerült. Ahhoz képest, mondjuk, hogy ebéd utánra volt hirdetve az érkezés, mi 4 körül mentünk, és mi voltunk az elsők - ennek kétségtelen előnye az volt, hogy még nem voltak idegenek a lakásban, amikor odaértünk. Ennek ellenére Sári iszonyatos sírásba kezdett, ahogy beléptünk a lakásba, és csak nagy sokára nyugodott meg: Márk egyébként nagyon édes volt, mert vigasztalásképpen hordta Sárinak a játékokat. Kicsit később abbamaradt a sírás, többen is lettünk, úgyhogy szegény lányom még egy jó ideig csak szülői felügyelet mellett mert közlekedni és egy-egy újabb játékot begyűjteni.

Nos, az előzmények miatt természetesen tartottam a Mikulástól, aki pedig könyörtelenül jött - no de Sári nem sírt, hanem komoly érdeklődéssel figyelte a kezemből a verseket, majd amikor ajándékosztásra került a sor, lekéredzkedett, és odabattyogott a Mikuláshoz, várni a jussát. Szegény Mikulás viszont csak nem találta meg Sári ajándékját a puttonyban, miközben az én kis türelmetlenkém minden kiráncigált csomagra azt hitte, hogy az övé, úgyhogy simán elszedte volna a másikét is, ha nem segítünk kicsit a télapónak, és mondjuk meg neki, hogy a kék zacsit keresse. No, az is meglett, Sári elégedetten hozta nekem, és bontottuk ki együtt.

Innentől kezdve az est további részét nagyjából a zabálás jellemezte - Sári konkrétan folyamatosan evett. Ebből kisebb konfliktus is támadt, mivel Sári odaült Márk kisasztalához, maga elé húzta a bulátás tálat, és senkit nem engedett oda. Amikor Kisvacak közeledett a bulátához, Sári finoman közölte, hogy "nem", de ebadta kölyke csak nem tágított, úgyhogy Sári -bár ezt nem láttam, de sejtem- kicsit taszajthatott rajta, mire M. lecsücsült a földre. Az egész nem volt vészes, ki-ki védte birtokát, ugye, de M. azért kicsit megsértődött azon, hogy egy kiscsaj lenyúlta a helyét, úgyhogy nyafogni kezdett. Az anyja viszont épp valahol máshol tartózkodott, így nem hallotta meg a kis basa hívó szavát, mire Márk egy pillanatra elhallgatott, körülnézett, hogy mennyire hangosan kell majd szólni, és felmérve, hogy anya nincs a szobában, olyan erővel "kiabált", ahogy csak bírt. J. persze jött, és engedélyt adott Sári megejnyebejnyézésére, úgyhogy Kv. ment, majd jó határozottan megrázta az ujjacskáját Sári felé, aki ettől kellőképpen meghatódhatott, mert ezt még ma is meséli. Mint ahogy azt is, hogy előtte ő bizony felrúgta a ház urát, ami így biztos nem igaz, de azért viccesnek hangzik. Ja, és a puszikat is, amit ez előtt meg ez után Márktól bezsebelt.

Márknak egyébként rengeteg, de tényleg rengeteg játéka van, ami persze most mégsem volt elég. Sárinak mondjuk mindig az kellett, ami másnak is, de érdekes módon leginkább nem a hasonszőrű totyogókkal került konfliktusba emiatt, hanem egy hatéves kissráccal, aki kinézte magának azokat a golyókat, ami valami golyókilövős babajátékhoz kellett, és testi fölényénél fogva el is kobozta őket. Szegény Sári hiába ment utána, és kiabálta, hogy "Add baba!", a kissrác nem adta. A jelenetet figyelve láttam Cs.-n, hogy megy fel benne a pumpa, de nem engedtem, hogy közbelépjen, mert egyrészt más gyerekét nem fegyelmezzük, amíg vér nem folyik, másrészt pedig farkastörvények vannak, és Sárinak ezt így kell megtanulnia. Szívem szerint persze én is mondtam volna neki, hogy hagyja azokat a hülye labdákat, volt ott még ezer játék, de tűrtőztettem magam. A kissrác ráadásul még párszor Sárihoz jó közel hajolva kiabálta a gyerek képébe, hogy "Nem adom, nem adom!", és ugye mi nem járunk játszótérre, úgyhogy az ilyen töknormális gyerekviselkedéshez nem igazán vagyunk hozzászokva. Mindegy, túléltük, Sári is talált valami mást, Cs. lelke is megnyugodott, hogy a lánya legalább kicsit próbálkozott küzdeni, és én is, mert magától megoldódtak az ilyen konfliktusok.

Itthon aztán még éjjel is jött a Mikulás, hozott orvosos szettet, amivel egy kicsit játszottunk is, kapott mindenki szurit, meg ilyesmi. Remélem, ez majd kicsit segít oldani az orvosok elleni gátlást, és kevesebb hisztivel megy majd az oltásbeadatás.

A hétvége amúgy pikk-pakk elment, és tessék, már kedd van, újra meló, szegény Sárit alig látom. Meg persze Cs.-t is, tegnap meg is jegyezte, hogy milyen keveset vagyok itthon, és hogy hiányzom neki. Egész meghatódtam.

Azt hiszem, most már tényleg kijelenthetem, hogy Sári beszél. Persze, kérdés, mit hívunk hivatalosan "beszédnek" - de szerintem azt, amikor rájön, hogy a fajtársaival való kommunikáció alapvető eszköze a szó (és a szóbeli közlés), nem pedig a sírás, mutogatás, és öööö-zés.

Nos, ilyen tekintetben Sári feltétlenül beszél, a rendszeresen használt szókincse kb. 20-30 szóra terjed ki, amelyeket néha csak mi értünk meg, de gondolom, ez így normális. Hihetetlen gyorsan tanul amúgy szavakat, ilyen volt pl. a "roller", amit tegnap tanult meg, amikor látta a Müller katalógusban. Azóta ez a sláger, ha megkérdezzük, hogy mit hozzon a jézuska, akkor közli, hogy "loller" (hm, időközben meg is hozta a garázsba, 18 hónapos kortól jó...). Vagy ma az "angyalka" volt porondon, hát mit csináljunk, minket is lassan elkap a karácsonyi készülődés, így érthető, ha mostanában leginkább tematikus szókincs fejlesztődik.

Ugyan rendszeresen még nem, de azért már az is előfordul, hogy összebiggyeszti a szavakat, mondjuk mondatokká (fogjuk rá), pl. szólok neki, hogy kérjen apától tollat (remekül használható ilyenekra, amúgy), ő pedig odatotyog Cs.-hez, és közli: "Apa, toll!"

Aminek viszont nagyon örülök, és nagyon büszke is vagyok rá, hogy falja a szavakat. Imádja a könyveket, ami szintén öröm, de a legjobban azt szereti, ha valaki mesél neki - nagyjából akármit, bár a dédi standard meséit (Hamupipőke, Jancsi és Juliska, Piroska, stb.) kedveli a legjobban, illetve a mondókákat, verseket. Persze kívülről fújja mindet, jóval előbb mutogatja, hogy a mókuskának eltörött a lába, mint hogy odaérnék a szövegben. Egy-két versnél még arra is "használható", hogy bizonyos szavakat ő mondjon, pl:

Anya: "Álmomban hol jártam?"

Sári: "Erdő"

Anya: "És mit láttam?"

Sári: "Nyunyu"

Anya: "Két nyulat". És még? "Két szarkát". És még?

Sári: (kopog)

Anya: "Kopp-kopp-kopp, víg harkályt."

Ma reggel pedig konrétan elbeszélgettünk egymással az ágyban -már nem emlékszem, pontosan miről trécseltünk, de olyan hihetetlen, hogy már ilyen nagy!

Megmondom őszintén, és most ezt a korszakát szeretem és élvezem a legjobban, mert bár eddig is nagyon édes volt, meg sejtettem, hogy milyen kis okoska, de most aztán tényleg tisztára kézzel fogható, hogy mennyire értelmes, napról napra látszik, ahogy egyre jobban nyílik ki neki a világ, ahogy rácsodálkozik és megért dolgokat! Olyan érdeklődő, olyan őszintén kíváncsi - remélem, még nagyon sokáig ezzel az optimizmussal tud közeledni az ismeretlen felé.

Sári szerencsére jól van - őszintén szólva nem nagyon nyafog utánam (szerencsére), ellenben egyre inkább apás lett, ami érthető, hiszen most Cs. van vele egész nap (vagyis a nap nagy részében). Én elvileg már 3 körül hazaérek a munkából, amire azt hittem, marha korán lesz, mert Sári rendszerint 2-től 4-5-ig alszik délután. Ehhez képest hétfő óta, mióta dolgozom, és mióta Cs. altatja, már fél1-1 körül durmol, és eddig mindig felébredt addigra, mire hazaértem.

A munkáról egyenlőre csak annyit, hogy irdatlan mennyiségű adatot kell bemagolnom, tényleg mindenki nő, a gépen nagyon lassú, és a vállalati filozófia és légkör szellemi megalapozója az az L. Ron Hubbard, aki egészen másféle dolgokat is megalapított már... Egyenlőre igyekszem (nagyon) pozitívan hozzáállni, végül is az idő fél 3-ig nagyon gyorsan elmegy, és az mindenképpen optimizmusra ad okot, hogy a hangulat nagyon jó, a lányok láthatóan jó viszonyban vannak egymással, és kivétel nélkül büszkék rá, hogy ennél a cégnél dolgozhatnak.

Hát majd meglátjuk...

Asztapaszta - ma Sári végre megengedte, hogy belessek a szájába, és ha jól számoltam, akkor már 15 foga van a hölgyeménynek. Igen, jól emlékszik a szemfüles olvasó, mert nem olyan régen, kb. 1-1,5 hónapja még csak 10 darab sorakozott eléggé viccesen elszórva a szájában - nos, így nem nehéz kiszámolni, hogy akkor ugye 5 db jött ki ilyen rövid idő alatt. Mindezt úgy, hogy nagyjából észre sem vettük, Sári sem nyűgösebb, sem taknyosabb nem volt az átlagosnál. Ez a gyerek vagy egy hős, vagy az egész fogmizéria csak kamu...

A sorrend minden ésszerűséget és logikát felülmúlt, ui. összevissza nőnek ennek a gyereknek a fogai. Most úgy állunk, hogy alul elöl 3 foga van, és jobb oldalt, ahol a kettes is kijött, jön a hármas is, míg bal oldalon a kettesnek se híre, se hamva, ellenben a hármas jól láthatóan áttörte az ínyét. És ugye már régóta kint vannak a rágófogai alul (is), számszerint 2 db, és ez amúgy 7, ha jól számoltam. Fent az elöl meglévő 4 és a hátul meglévő 2 mellé szimmetrikusan növeszt még kettőt a lány, úgyhogy ott meg már 8 foga lesz. Ez összesen 15, jóval több, mint ahány a dédinek van (saját), de lehet, hogy a mama sem szállhat már versenybe (bár abban megoszlanak a vélemények, hogy a koronát tartó csiszolt fogak játszanak-e, vagy sem).

A fogmosással -ha már ennyi gyöngyszem van a helyén- rendületlenül próbálkozunk, illetve én, mert Sári utál fogat mosni. Próbáltam fogkrémmel, és anélkül is, de vagy hevesen tiltakozik és hisztizik, vagy max. megrágcsálja a fogkefét, azt ennyi. Sikálni, vagy esetleg csak szimplán megmosni még sosem sikerült a fogait... Egy darabig a TV-maci hozott némi áttörést, de leginkább csak a gurgulázás miatt, a fogát továbbra sem mosta 1 mp-nél tovább, most pedig a fognyűvő manócska meséjével próbálkoztam ezerrel, de azt hiszem, nem igazán sikerült elültetni a történet lényegét Sári fejecskéjében, mert tegnap arra a kérdésre, hogy szereti-e a fognyűvő manót, határozott igennel felelt...

Felmondtam a régi helyemen, hétfőn kezdek az újon. Nem mondom, hogy kicsit sem sajnálom az előző munkámat, mert de, leginkább a pénz miatt, mert amúgy a kollégáktól -akik közül már alig ismerek valakit közelebbről- azért nem esett nehezemre könny nélküli búcsút venni. Viszont jó hír, hogy a szabimat természetesen eredeti fizu szerint fizetik ki, ami -tekintve, hogy a GYED-nél sokkal többet kerestem anno- még több is lett, mint amire számítottam, mivel az adókulcs számításban az éves jövedelmem a mérvadó... szóval egy kis pénz állt a házhoz, ami így karácsony előtt nagyon nem jött rosszul, ugyanakkor ennek ellenére, vagy éppen amiatt, mert akármikor lehet rosszabb a helyzet, idén tényleg mentesítenénk egymást az értelmetlen költekezésektől, és csak és kizárólag a gyerekeknek vennénk valamit, bár őszintén szólva én Sárinak is inkább készítenék valamit, ha megtalálom hozzá a megfelelő alapanyagot. Az ajándékozás alól csak a sógornőmék kivételek, mert nekik abból az apropóból muszáj venni valamit, hogy az ő gyerekeik még hisznek a Jézuskában, és ha a felnőtteknek nem hoz semmit a Jézuska, az azért gyanús. Megegyeztünk tehát a "zokni-szintben", ami részemről ok, az már viszont kevésbé, hogy a két gyereknek ilyen értékben egyszerűen lehetetlenség vásárolni - pláne úgy, hogy az ég világon mindenük megvan. Ez az aktuális dilemmám.

Az új munkahelyen amúgy határozottan pozitívum, hogy 6 órában fogok kezdeni márciusig, aminek nagyon örülök, mivel így legalább fél 3-ra itthon leszek, épp, mire Sári felébred. Van egyenlőre pár dolog, ami kevésbé tetszett, de majd kiderül, mi hogy alakul, végül is nem betonoztam be magam sehova...

Közben persze még mindig idegeskedek Sári miatt. Most az az aktuális parám, hogy Cs. előszeretettel hagy elöl olyan dolgokat, amelyek nem gyerek kezébe valók - pl. Mebucain tabletta, vagy egyéb érdekes dolog, amit a gyerek lenyelhet. Sári nem szokott mindent a szájába pakolni, de én az esélyt sem szeretném megadni neki erre - Cs. szerint persze túlreagálok mindent, szerintem pedig ő csak egyszerűen lusta ahhoz, hogy elpakoljon. Még mindig az a kényszerképzetem, hogy nálam jobban senki sem képes ellátni a lányomat, de mit lehet tenni, ha -egyenlőre- családot fenntartani is csak én tudok.

Tegnap pedig a bölcsiben volt szülői - megbeszéltük, hogy Sárit egyenlőre még nem visszük, márciustól biztos, de lehet, hogy előbb, ha Cs. kap állást addig. Cs. amúgy (magában) frankón kiakadt a sok túlbuzgó anyukára, akik tényleg baromira idegesítőek voltak, az egyik például az ég világon mindenbe belepofázott, pl. velem is közölte, hogy ha márciusban kezdek dolgozni, akkor inkább januárban vigyem a gyereket, mert úgyis két hónapig beteg lesz. Mondtam, hogy már hétfőtől megyek dolgozni, úgyhogy kussoljon (na jó, ezt nem mondtam)... Az a gáz, hogy ez most már érettségéig így lesz, minden közösségben buzgómócsing anyucikat kell majd udvariasan végighallgatni, vagy leszerelni. Most pl. azon pattogtak, hogy minden anyuka minden héten vigyen be a bölcsibe gyümölcsöt. Nem mintha a gyerekek nem kapnának a bölcsiben eleget, de mégis, hadd mutassuk már meg, milyen fasza anyák vagyunk mi. Szóval ide visszük Sárit majd tavasszal - csak olyan szülinapot tarthat szegénykém, ahova a szülőket nem kell meghívni!

Szóval akkor most már tényleg nemsokára, kb. 1 hét múlva kezdek dolgozni. Örülök, anyagilag ez most tényleg nagyon sokat jelent, meg amúgy is, majdnem két éve vagyok már itthon - ennyi nekem elég volt.

Persze, Sári miatt nagyon aggódom. Van egy olyan kényszerképzetem (nem csak vele kapcsolatban, de amúgy is), hogy a dolgokat csak én tudom jól megcsinálni, úgyhogy kicsit félek másra bízni a gyereket. A "más" persze Cs., szóval nem valami idegen, mivel a jelen helyzetben most akkor ő elmegy helyettem Gyed-re, ami még márciusig jár, ami azért szuper, mert így legalább nem kell bölcsibe vinni. Nehezebb lenne a szívem, ha még ráadásul itthonról is elkerülne szegénykém, nemcsak az anyját "veszítené el". 

Sári mondjuk odavan az apjáért, és persze Cs. is érte, de azért van bennem egy kis "félsz". A Ringató bérletemet kidobhatjuk a fenébe, mert Cs. biztos nem viszi majd el, mint ahogy egy csomószor tud szerencsétlenkedni triviális dolgokon. Ugyanakkor pedig bizonyos dolgokban sokkal találékonyabb, mint én, ma pl. simán belediktálta Sáriba a paradicsomlevest, pedig a paradicsom és a leves újabban nagy mumus - hát még így együtt. Persze mióta itthon van ő is, sokat van Sárival, de azért még mindig jobban ráparázik a dolgokra, mint én.

Ma egyébként gyorsan elvittük még beoltatni a H1N1 ellen, mert ha jövő hétig vártunk volna, akkor Cs. egyedül már tutira nem viszi el egyedül - mivel Sári elég nehéz eset, amit a doktort illeti, ugye. Ma már előre jó sokszor elmeséltük neki, hogy mi fog történni, úgyhogy tudta, hogy meg fogják csípni a popóját, és picit éri sírni, sőt, még röhögött is ezen. Ehhez képest "élőben" persze már nem volt ilyen vicces a szitu, konkrétan akkor kezdett el visítani, amikor bementünk, pedig akkor doki még közel-s-távol sehol sem volt, aztán annyira kapaszkodott belém, hogy alig bírtam lefejteni az ujjacskáit a pulcsimról. Nagy nehezen levetkőztettem pelusra, mire közölték, hogy ezt az oltást vállba kapja... Na, akkor még letornáztuk a pulcsit meg a bodyt is, nem csak Sári izzadt le, de én is. Lefogtuk, fél pillanat alatt megkapta a szurit, de szegénykém annyira ordított, a szívem szakadt meg érte. Végül csak megbékélt, még integetett is a dokinak - de lassan muszáj lesz orvosos szettet vennünk neki, hogy kicsit oldjuk a gátlást. Majd hoz a Mikulás.

Egyébként Sáribaba valamit érezhet, mert az elmúlt pár napban olyan anyás, hogy szinte levakarni sem tudom magamról - igaz, nem is akarom - már most hiányzik, pedig még nem is mentem sehova... Nagyon izgulok és tartok ettől az egésztől, de azt hiszem, muszáj belevágnom - most vagy soha, és végül is azért még mindig jobb, mintha bölcsibe vinném...

Szerdán ismét találkoztunk a sógornőmékkel - igaz, most ők jöttek ide, megejteni a szokásos Ikea-Kika-C&A stb. túrát. Engem amúgy is elcseszett hangulatban talált a hét, és mostanában nem vagyok "shoppingolásra" kalibrálva, úgyhogy én már jó előre kijelentettem, hogy semmilyen boltba nem vagyok hajlandó menni. Ok, őket is megértem, mert náluk nincsenek ilyen boltok, pénzük viszont szerencsére van, alig várják, hogy költhessenek - de ettől engem -amúgy is, de főleg most- a hideg ráz, szóval nem túl vendégszeretőm módon elzárkóztam minden efféle közös programtól. Ráadásul azt is megbeszéltük, hogy majd elmegyünk fürdőbe - ők erre nem hoztak fürdőruhát, mert szerintem úgy be vannak tojva a H1N1-től... (ami az Ikeát nyilvánvalóan elkerüli...).

Na mindegy, a Lányok természetesen szuperül érezték magukat - Sárit le sem lehetett vakarni róluk, még álmában is őket kereste ("Dodó" = Dóri, "Vivi" = Zsófi). Különösebb programot a szülők elfoglaltsága miatt nem csináltunk, csak egyik nap elmentünk sétálni egy nagyobbat, tegnap pedig kirándulni a csókakői várhoz. Ezt a helyet én nagyon szeretem, többször is jártam már itt, a vár nagyon szép (bár eléggé lepusztult még úgy is, hogy az utóbbi években sok rekonstrukciós munkát csináltak rajta), és a környezet is kellemes. 

A várhoz két úton -egy hegyi és egy "lazább" betonoson- lehet feljutni, ami nekem valamiért úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy két hegyi út van: egy meredek és egy laza kerülős. Így amikor a meredek úthoz értünk, mondtam, hogy a gyerekekkel inkább menjünk körbe, és szerintem a piros L-jelzést kell követnünk, mert lent a faluban láttam, hogy az a vár jele. Még az sem zavart különösen, hogy az az út elvezetett a vártól, mert gondoltam, majd megkerüli a hegyet, és a lankásabb oldalon visz fel a romhoz. Úgyhogy jó darabig mentünk ezen az úton, egyre durvább helyeken, ami persze azért nem volt járhatatlan, igaz, Sárival a hátunkon (háti hordozóban) elég meredek volt. Az út viszont csak nem fordult a vár felé, hanem egyre inkább eltartott tőle, úgyhogy már mindenki - köztük én  is biztos voltam benne, hogy nem jó fele megyünk. 

Találkoztunk két idősebb túrázó bácsival, akik szintén az L-jelzést követték, igaz, ők azért, mert Mórra akartak eljutni. Mint kiderült, a piros L-jelzés tényleg a várhoz visz, de Mórról, és nem Csókakőről - vagyis mi rossz irányba mentünk. Úgyhogy visszafordultunk, és visszagyalogoltunk a meredek útig, ahol a többiek fel is másztak a várba, mi pedig Cs.-vel és Sárival inkább a "lankásabb" betonúton mentünk fel (majd kiköptük a belünket, mire felértünk, mert addigra már nagyon elfáradtunk Sári cipelésében is), ami egyébként még a parkolónál kezdődött, vagyis már ott eltoltam az irányt. Amit végül senki sem bánt, mert ha kapásból jó úton megyünk fel a várba kb. 10 perc alatt, akkor utána biztos nem megyünk 2 órát túrázni. Persze a végére marhára kidöglöttünk, különösen a kiránduláshoz nem szokott rokonok, de összességében szerintem nagyon jól éreztük magunkat.

Sári amennyit bírt, gyalogolt, egyébként pedig felváltva cipeltük a háti hordozóban - ami jó volt, mert Sári szereti a hordozót, de őszintén szólva szerintem a mei tai sokkal kényelmesebb - legalább is a szülőknek. Bizony 10-15 perc cipelés után, főleg hegynek fel marhára ki lehetett dögleni vele, mert végül is már 12-13 kiló biztos van ruhában, plusz a cuccok (2-3 kg), meg még a hordozó súlya is (3 kg), így összességében 17-19 kg-t kell cipelni. Mondjuk, a mei tai-t ilyen terepen még nem próbáltam, de legközelebb azt is viszem.

A sógornőmék végül tegnap délután mentek haza - a vártnál jóval kisebb bőgéssel kísérve. Sári mintha megértette volna, hogy a lányoknak már haza kell menni, mert kezdődik az iskola (eddig szünet volt a H1N1 miatt), úgyhogy kicsit nyafogott, de nem sírt olyan elkeseredetten, mint a múltkor. Ami végül is nem baj.

Amikor még terhes voltam, és mindenáron akartam valami"kommunikációt" kicsikarni Sári és köztem, elég bénán a magzatnak való éneklést választottam. Nem énekeltem neki sokat, mert teljesen természetellenesnek tűnt az egész szituáció, de cserébe egy jó béna dalt választottam: méghozzá a Vuk főcímdalát, mert valami oknál fogva az a kényszerképzetem volt, hogy muszáj gyerekdalnak lennie, és ez volt az egyetlen gyerekdal (a dr. Bubó mellett), ami megvolt mp3-ban, ergo be tudtam tanulni.

Aztán amikor életemben másodszor láttam Sárit, vagyis igazából "normálisan" először, mert az első kb. 1 perces látogatás volt, mivel utána ki is küldtek, akkor valamiért ezt énekeltem neki, mintha lett volna jelentősége. Utána a PIC-en még egyszer, amikor szegénykém már nagyon éhes volt a látogatási idő alatt, de mivel ez még nem volt az etetési idő, ezért nem szoptathattam meg... No szóval nem nyugodott meg a Vuk-tól, pedig a könyvek szerint illett volna...

Aztán valamelyik nap újra elénekeltem neki, így másfél év távlatából, és úgy tűnik, vagy emlékszik rá, vagy nagyon szépen énekelem ezt, mert azóta csak ezt kéri! Már mondja is, hogy "Vuk", pedig a mesét eddig nem nagyon néztük vele. Érdekes, nekem pedig már a könyökömön jön ki a dal. 

A videoklip pedig mókás, főleg szegény kislány benne...

Álljon most mát itt egy bejegyzés arról, hogy Sári micsoda kis dumaláda lett, már ha ezt úgy értjük, hogy lassan-lassan beindult a beszélőkéje, és egyre több szót mond és használ a rendeltetésének megfelelő módon, mi több, megfelelő (magyar) nyelven. Sőt, néha még 2 szó összekapcsolására is ráveszi magát, ami azért komoly dolog, beszédfejlődés szempontjából.

Nos, az első és legfontosabb észrevételem, hogy az nem igaz, hogy a gyereknek nem lehet szavakat tanítani. Mert lehet, és erre a "még" szó a legjobb példám. Még régebben próbáltam ugyanis Sárit rávenni, hogy ha valamiből repetát akar, akkor ne nyafogjon, hanem mondja csak, hogy "még!". És láss csodát: azóta ettől hangos a ház. Sári ugyanis minden jóból többet akar: "még" Elmo-t, "még" túró rudit, "még" anya éneket, "még" simogatást, "még" játékot, "még" olvasást, stb. 

A második észrevételem, hogy a gyerek a legfontosabb szavakat tanulja meg először. "Nem" - persze, hogy ezzel kezdte. A "még" után szerintem a második leggyakoribb szava, ha nem az első. "Elmo" - ez is baromi fontos, napjában ezerszer halljuk, legtöbbször hiszti is van belőle, és amúgy Cs. hibája, ő szoktatta ugyanis rá. "Mama", "apa" régóta megy, az "anya" viszont egészen új, kb. 1 hete mondja szépen, és azóta szerencsére elég gyakran is... örülünk, persze! A legviccesebb a dédi, akit következetesen "gn-gn"-nek hív, de ez csak odafele igaz, ugyanis ha mi mondjuk, hogy "gn-gn", akkor nem érti, mi van. A többi személyt is megnevezi valahogy, általában min. 2 hang az illető nevéből a helyén van, és így már frankón elevickél a gyerekem a társadalomban. Saját magát "baba"-nak hívja, ami igazából nem tudom, miért alakult így, mert mi "babának" sosem neveztük, esetleg csak úgy, hogy "Sáribaba", de mindenesetre elég karakán véleménye van erről a kérdésről, ugyanis akárhányszor rákérdezünk, mindig közli, hogy ő nem kislány, vagy ilyenek, hanem baba. 

A macit nem hajlandó macinak, csak "brumma"-nak hívni, mint ahogy a legtöbb állatot hangutánzással azonosítja be, kivéve a nyulat, mert az "nyu". Az ételek közül már jópárat meg tud nevezni, a "tojás" a kedvence, és mivel ezt szépen mondja, ezért rendszerint csak ezt enne. De mondja még az "alma"-t (hasonlít az Elmora), vagy a "papi"-t is, a ropit pedig "bibe"-nek hívja, mert a lányoknál ("Lalo") a ropit bobinak hívják. 

Emellett egy csomó hangulatot, vagy állapotot kifejező szót is használ, mint pl. az éhségre azt, hogy "hamm", ha fáradt, akkor pedig közli, hogy "álmos". Mondja, hogy "jó", vagy hogy "nem baj", és tud közölni egy pár tevékenységet is, például ha csúszdázna, akkor  "csusz" van. Néhány használati tárgyat vagy egyéb fogalmat is ismer, pl. "virág", "pipa"(cs), "pont-pont" (vesszőcske) ...

Egyébként az a jellemző, hogy mostanában próbálja kimondani a tőlünk hallott szavakat, amiből rendszerint annyi lesz, hogy az első két hangot utánozza le. Ezt viszont majdnem mindenre megpróbálja, de nyilván így kell ezt csinálni, előbb-utóbb úgyis rögzülnek a hangok képzésének mikéntjei, és már nem lesz nyelvtörő egy-egy étel neve...

De ami sokkal fontosabb annál, hogy miket mond, az az, hogy mi mindent megért. Ha mondjuk neki, hogy ezt vagy azt a mesekönyvet hozza, megy, és keresi, sőt, még arra is emlékszik, hogy hol hagyta - pedig a játékok és az ezer könyve min. 3 szobában van szétszórva. A "mutogatós" mondókáknál -ha mondjuk ő csinálja nekem- sosem bírja kivárni, hogy a szövegben odaérjek, mert ő mindent előre mutogat. "Megtanul" dalokat, mert pl. Cs. komponált egy kis éneket, ami a családtgokat sosorlja fel, majd a végén azt énekli, hogy "virág-virág" - ezt Sári mindig mondja, de ha véletlenül valakit kihagyunk a felsorolásból, akkor szól, hogy ki maradt ki. Az is jó sztori volt, mikor megkapta a "Tesó-ügy" c. könyvet (ami ugyan sajnos nem aktuális errefelé, de alkalmi vétel volt), és annak a végén a kislány meg a tesó kakaót fújnak az apukájuk arcába, így apa képe barna lesz. Sári -ezt meglátva- sírni kezdett, úgyhogy ki kellett kísérni, és megmutatni neki, hogy apa arca rendben van, mert ez csak mese (bár ezt állítólag 5 éves korukig nem értik, de mindenesetre azóta röhög, ha odalapozunk, és közli, hogy "nem" majd azt, hogy "apa"). Az sem mindegy, hogy mit ígér neki az ember, mert emlékszik: Cs. pl. meg szokta ígérni, hogy lefekvés előtt megnézhet egy Elmot, és ezt bizony könyörtelenül be is hajtja - mármint Sári. 

Végül a mai ledöbbenésem amiatt volt, hogy mondtam neki, hogy délután el kell mennünk a doktorbácsihoz: erre sírni kezdett, és közölte, hogy nem - pedig orvosnál már 2 hónapja nem voltunk, és nem is nagyon szokott előkerülni a téma. Amúgy a dokinál iszonyatosan sírt, kb. onnantól kezdve, hogy meglátta az orvost. Szívem szakadt meg, de megkapta az influenza-elleni oltást, sőt, mint kiderült, a doki még egy -a másik influenza elleni- oltást is javasolja, tenkintettel Sári "előéletére" és fülgyulladásaira, amit 2-3 hét múlva kellene beadatni neki. Nem örülök, de lehet, hogy jobb lenne, ha megkapná. Amúgy 11 630 g, és szerintem egyszerre 3 foga is jön.

A mai lecke: sose indulj egy a frissen ébredt és 3 deci tejet eltüntető gyerekeddel egy 60 km-es útra, melynek célja Budapest... mert jó eséllyel hányják össze a kocsidat.

Történt ugyanis, hogy fel kellett ugrani a lakásunkhoz vízóra-szerelés okán, és mivel J.-vel már amúgy is régen találkoztunk, ezért a kellemest a hasznossal, ugye, Sári és én is csatlakoztunk Cs.-hez. A dolog szépséghibája annyi volt, hogy a szerelő 9-re ígérte magát, vagyis nekünk 7-kor kellett innen indulnunk (dugó meg a péntek... és nem költünk autópályára). Ez normál esetben nem lenne gond, de Sári ma valami csoda folytán nem ébredt fel fél 6-kor, hanem talán 7-ig is húzta volna a lóbőrt, ha nem keltjük fel. Így viszont épp csak megitta a tejet, már öltöztettem is, pedig normál esetben tejivás után még vagy fél óra "hempergés" (aka: hancúr anyával és apával, éneklés, móka, kacagás) következne... Utána zsupsz, be a kocsiba, ahol nem aludt el, ellenben a pesti "megállunk-indulunk-gyorsítunk-megállunk" valószínűleg úgy felkeverte a gyomrát, hogy szép csendben mindent összehányt.

Azért csendben, mert Sárit a dolog amúgy nem rázta meg - én ezzel szemben sipákoltam, ugyanis valamiért azt ugrott be, hogy biztos influenzás. A piros lámpánál hátramásztam hozzá, és még azt is megállapítani véltem, hogy lázas. Cs. persze félreállt, Sárit kiszedtem a hányásból, amit lehetett, levettem róla, és a váltóruhába öltöztettem, csak sajnos pulcsit nem vittem neki másikat (valamiért az volt bennem, hogy a váltóruha csak a kaki ellen kell, a pulcsiját meg csak nem kakilja már össze...) - úgyhogy talán nem fázott meg. J-éktől egyébként kb. 1 percre voltunk, mégsem mentünk így el hozzájuk, nehogy véletlenül megfertőzzünk egy kismamát meg M-t - már ha mégsem gyomorfelkavarodás, hanem valami más.

Persze valószínűleg (hál' istennek) csak az utazás készíthette ki Sári pocakját, mert ő -attól eltekintve, hogy iszonyat hányásszaga volt - tulajdonképpen tök jól volt. Az ülésbe nem tudtam visszatenni, hiába tisztogattuk le, úgyhogy a lakásunkig lévő majd 1 órás dugózást az ölemben tette meg. Ezt nagyon élvezte, végig simogatott, a végén pedig elaludt - aranyos volt, mint egy csecsemő. A lakásban aztán kicsit rendbeszedtük magunkat, és elmentünk reggeliért is, mert szegénykém nagyon éhes volt már. A boltban folyamatosan mondta, hogy "hamm-hamm-hamm", és a becsomagolt sonka-felvágottat ölelgette szegénykém. Ezután jól bekajált, de nem mertünk egyből hazaindulni, nehogy megint baj legyen, úgyhogy rohangált egy picit a régi környékünkön, megnézett egy-két villamost, mi pedig nosztalgkusan hallgattuk a morjalást, a zajt, persze, kicsit azért mindketten arra gondoltunk, hogy akármilyen is volt, azért nem volt rossz. Persze, Sárival már egész más lenne... 

A lány egyébként elbetyárosodott az utóbbi időben - mert gyakorlatilag rászokott a velünk-alvásra. Az egész úgy indult, hogy pár nehezebb éjszaka során, amikor jött a foga, vagy ilyenek, sokperces kínlódásokat megelőzve, vagy azt követően valamelyikünk mindig áthozta a gyereket hozzánk, aki köztünk persze vígan aludt, míg a kiságyban nem akaródzott neki. Ez a dolog úgy fejlődött tovább, hogy Sári amint megébred éjjel (általában éjfél és 3 között) eszébe jut, hogy mennyivel jobb volna anyával és apával aludni, úgyhogy amint bemegyünk, már ül is föl, és mutogat az ajtóra. Az ágyunkban persze alszik reggelig. Szóval két hete ez a rendszeres program, tegnap este megspékelve azzal, hogy már a mi ágyunkban is akarta meginni a tejet, utána pedig nem akart átmenni a kiságyába, hanem ott aludt el. Nem volt szívem felkelteni ás átvinni, de azért megegyeztünk Cs.-vel, hogy ebből nem lesz rendszer... Na persze...

És egyébként Sárinak már 12 foga van (alul 5, fent 7), és kristálytisztán mondja, hogy "Anya".

Hétvégén elutaztunk a sógornőmékhez, temető- (és pofa)vizitre.A rokonságomban dúlnak olyan szokások, amit nem vagyok hajlandó és képes megérteni, de kénytelen vagyok asszisztálni hozzá - amit végül is ki lehet bírni, de azért hűvös és fensőbbséges irónia jellemezte a részemről ezt a pár napot. 

Sári szerencsére -és természetesen- marha jól érezte magát a lányokkal (vagy ahogy ő mondta: a "lálo"-kkal). Mi jóformán nem is láttuk, még enni sem evett, annyira lefoglalta a játszás. Barbie-ztak, rajzoltak, kukacosat játszottak (hason csúsztak a parkettán), meg olyat is, hogy Sári "dumált", Zs. volt a "szótárnő", akinek kellett fordítani, hogy Sári mit akar. 

A szombati program amúgy a sírok rendberakása volt, ilyenkor az egész falu kivonul söprűvel, ronggyal és Domestossal (na jó, ez költői túlzás), és tisztogatják a sírokat. Hogy csillogjon, villogjon - különben mit szól a falu. Délután pedig ikebanás kompozíciókat készítettek műanyag flakonokba - itt ez a divat. Vasárnap aztán délelőtt felhordták a temetőbe a tonna virágot, amit vettek, feldíszítették a sírokat, hogy aztán sötétedéskor szép ruhát húzva immáron harmadszor családostul vonulhassunk fel a falu apraja-nagyja előtt, és kb. ötven sírt végiglátogatva mindenhol fél perc alatt gyertyát gyújthassunk. Nekem fura volt - mert mintha az egész a falunak szólt volna... Mindegy, mert mindenki úgy emlékezik, ahogy akar...

Mindenesetre vasárnap délelőtt azért arra is volt idő, hogy meglátogassuk az ismerősöknél született kis labrador-kutyusokat: hát, mi tagadás, Sári oda-meg-vissza volt a gyönyörűségtől, símogatta a kutyusokat, nyünyürgött nekik, és folyton szalmával akarta etetni őket. Utána meg mesélte lépten-nyomon a kutyákat. Imádom, hogy ilyen kis szeretgetős. A plüsseit is állandóan ölelgeti, és valami ultrahangon nyávog nekik, nekem is szokta csinálni, mostanában egyre sűrűbben szeretget. 

Na de a csúcspont az volt, amikor meglátogattak minket a rokonok, egy ötévessel, meg egy kilenc hónapossal. Leszámítva, hogy Sári nem mutatta meg a nyusziját a kisbabának, a nagyok játékába meg folyton belekotyogott, egész jól elvolt, amíg az anyja ölbe nem vette a babát. Sári ezt meglátva odaszaladt hozzám, és ki akarta venni a kezemből a kisfiút. Amikor elmagyaráztam, hogy nem lehet, akkor fogott valami játékot, és mutatta a gyereknek, hogy menjen oda. Mondtuk, hogy ő még nem tud odamenni, mire Sári fogta a kissrác kezét, és el akarta vezetni. Mókás volt. Amikor végre elpaterolta az ölemből a babát, odamászott, és ölelgetett, símogatott, nyünyürgött nekem, olyan aranyos volt, hogy megígértem, hogy nem fogom lecserélni.

A másik édes, de azért szomorú történet az volt, amikor indultunk haza. Sárit beültettem az ülésbe, a lányok meg az autó ablakánál állva integettek. Sári levágta, hogy most a lányok nem jönnek velünk, erre sírni kezdett, és mutogatta nekik, hogy üljenek be ők is a kocsiba. A lányok meg az ablak másik felén sírtak - úgy sajnáltam őket, de muszáj volt jönnünk, és most ráadásul nem is miattam, hanem a hülye lakásszövetkezet miatt, akik felrendeltek Pestre, mert nem cseréltük le a vízórát időben. Úgyhogy Sárit hazadobtuk, mi pedig egy lendülettel mentünk a lakáshoz, ahol a szövetkezet elnöke a kezembe nyomott egy telefonszámot, hogy kivel kell beszélnem (telefonon), oszt viszlát. Úgyhogy nagyjából ezért mentünk haza korábban...

No jó, meg azért is, mert Cs. ma volt interjún, és meg holnap megyek. Munka kell, nincs mese, úgyhogy kéretik drukkolni.