Innen üzenem minden aggódó anyukának, akinek a gyereke nem tankönyvi ütemben fejlődik mozgásilag, hogy magasról tegyen a szakirodalomra, mert a gyerek pontosan tudja, hogy mikor mit kell neki csinálni.

Namármost, Sárikittyomra még a legnagyobb jóindulattal sem lehetne elmondani, hogy elsiette volna a dolgokat, mert már majdnem 6 hónapos volt, mire oda-vissza biztonsággal forgolódott, kúszni, felülni 11 hónaposan, mászni 11 és fél hónaposan kezdett, 13 hónapos volt, amikor először önállóan kapaszkodva felállt, és már majdnem 16, mire kapaszkodás nélkül elindult. Igaz, sohasem esett-kelt, nem voltak huplik a fején és lila foltok a testén - ő már akkor ment csak, amikor ezer százalékra biztos volt benne, hogy nem lesz belőle taknyolás...

Most meg: szalad, rohan, hátrafelé megy. Lépcsőzik (felügyelet mellett, de segítség nélkül), Kilométereket gyalogol egyedül (a múltkor sétálni voltunk, és konkrétan 2 km-t jött egyedül, pedig velünk volt a kocsi, mégsem kéredzkedett bele). És ráadásnak csúszdázik. A kinti csúszdán, amit Cs. épített, már régóta egyedül megy, de a múlt héten börzéztünk neki egy benti csúszdát is (3000-t vált meg tőle a gazdája, szerintem majdnem ingyen volt...) - ami, mint kiderült, 3 éves kor felett ajánlott. Nem azért, mert magas, vagy nagyon meredek, hanem azért, mert a csúszda tetején nincs kapaszkodó. Amikor ez leesett, már késő volt: Sári ugyanis épp mászott fel a létráján. Már láttam magam előtt, ahogy egész nap remegő térdekkel lesem, hogy mikor akar a gyerek (órákig) csúszdázni, mert nyilván fognom kell majd a tetején - de végül Cs. megtanította, hogy hogyan kapaszkodjon és tegye át a lábát úgy, hogy biztonságos legyen. Szóval egyedül felmászik, ügyesen felcsücsül, majd közli, hogy "Csúsz", és megy. Amikor leér, meg kell tapsolni. Ha valaki nem tapsol, akkor rászól. 

Néha a babák is csúszdáznak, és egytől-egyig mindegyik nyög, amikor mászik fel a lépcsőn... (a videó még korábban készült, azóta nem kell apának felugrálni, hogy nehogy leessen a lánya...)

Mindennek csak azért van jelentősége, mert a megkésett motoros fejlődésű gyerek azért csak behozta a lemaradást...

Sáritartásunk környékén újabban -pontosabban 2 napja- központi szerepet kapott a bili. Megvettem neki ugyanis a Bilikönyvet, ami az egyik kedvenc olvasmányává nőtte ki magát. A könyvben először az volt a furcsa, hogy Samunak, a főszereplő kisfiúnak fütyije van, és azon pisil. Sári először kereste, hogy hol van az ő fütyije, némileg még el is szontyolodott, amikor kiderült, hogy neki nincsen. De aztán elmagyaráztam, hogy anyának sincsen, csak apának van, amit azóta sűrűn emleget is. Sőt, apa fütyijét már párszor - a közös fürdések alkalmával - jól szemügyre is vette, ami szerintem vicces, Cs. szerint viszont tök ciki, ő nagyon zavarban volt, úgyhogy eleinte csak fürdőgatyában mert a lányával fürdeni. Mindenesetre nem hinném, hogy Sári érti ezt a fiú-lány topikot, de azt már tudjuk, hogy Samunak fütyije van, és azon szokott pisilni.

Szóval elmeséltük párszor ezt a Bilikönyvet, de nagyjából ennyi lett (volna) a sztori. Tegnap délután viszont Sári épp a keresztanyjával játszott, mikor elkezdett neki a bilijére mutogatni (ami már egy jó ideje bent van a szobájában, hátha...), meg kérte, hogy vegye le a nadrágját. T. még meg is kérdezte, hogy szabad-e, én meg nem hittem, hogy bármi lesz, de hát ha a gyerek akarja, akkor miért ne. Úgyhogy ráültek a bilire, aztán csodák-csodájára bele is pisiltek. Sári persze marha büszke volt magára (jól meg is dicsérgettük, persze), majd kiborítottuk a pisit a WC-be, és egy könnyes búcsú keretében lehúztuk, miközben Sári -ahogy a Bilikönyvben is- pápázott a pisinek. 

Ma reggel aztán "fetrengett" az ágyunkban, amikor hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, hogy rá akar-e csücsülni a bilire. Elvigyorodott, majd lemászott az ágyról, be a szobájába, hozta is a bilit, én meg levetkőztettem, de mivel tiszta pisi volt a pelus, így nem gondoltam, hogy lesz valami - végül egy finomat kakkantott a bilibe, amelyet hasonló szertartások közepette bocsátottunk útjára. Ma amúgy még kétszer produkált eredményt biliügyben, igaz, csak folyósat, de egy kaki azért elég egy napra, nem? Persze, voltak téves megérzései is Sárinak, de hát kinek nincsenek, ugye...

Szóval nem tudom, mert azt hittem, hogy még korai elkezdeni a biliztetést, de lehet, hogy érdemes egy kicsit próbálkozni. Erőltetni nem akarom, nehogy megutálja, de azért az sem utolsó szempont, hogy mennyi pelenka fogy - és végül is nem bánnám, ha már semennyi nem kellene. Aztán meg azt sem tudom, hogy télen jó ötlet-e a bilivel szenvedni, és hogy ha esetleg megyünk bölcsibe, akkor ott nem tojják-e le, ha a gyereknek rosszkor kell pisilni. Viszont ha addig nem lesz szobatiszta, ott biztos nem is fogják ránevelni, vagy nem olyan módszerekkel, ahogy azt szerintem csinálni kellene. 

Már észrevettem egy ideje, hogy mintha Sárinak lenne egy magasabb hangja is, ami olyan, mintha énekelne. Persze ezt egy nem igazán beszélő gyereknél azért elég nehéz megállapítani - de pár napja kétség sem fér hozzá, hogy ő bizony tud énekelni. 

Tud, és sokat is gyakorolja. Valamelyik nap kb. fél órát énekelgetett a két alvó szülőjének az ágyban, máskor a babáit szórakoztatja. Ringatóra is imád járni, igaz, ott még nem produkálja magát, de az, hogy figyel a dologra, nyilvánvaló, ugyanis itthon rendre eljátszatja és énekelteti velem az ott tanultakat. A magyar népdalok a kedvencei, mindig követeli, hogy "még!", úgyhogy mindig újrázunk belőlük. Kicsit szegényes a népdaltudásom, de azért biztos van annak oka, hogy ezeket preferálja a műdalok helyett - gondolom, a dallama, hangulatvilága, a szavak mind természetesek, mondhatni, ősiek, ösztönösek.

Már csak az a baj, hogy én nem tudok énekelni, de ez egyenlőre Sárit nem zavarja.

Én nem tudom, kire lett Sári ilyen jószívű, de mindenesetre (egyenlőre még) az. No persze nem a kortársaival, és nem ha játékról van szó, de az azért mindennapos, hogy az imádott túrórudit simán megosztja velem, bármit kérünk tőle, odaadja, és nagyon sokat szeretget minket.

Tipikus például, hogy ha "úgy csinálok, mintha sírnék", akkor odajön, megölelget, megpuszilgat, megsimogat, majd közli, hogy "Nem!", vagyis "Anya ne sírj!". Ez még akkor is működik, sőt, akkor működik a legjobban, ha hisztizik. Ilyenkor mondom neki, hogy ha hisztizik, akkor anya szomorú, és "elkezdek" sírni. Mire az én aranyszívű leánykám rögtön elfelejti minden baját, és csapot-papot otthagyva jön vigasztalni.

Olvastam valahol, hogy a hiszti hatékony "ellenszere" ez, amikor a szülő is "hisztizni" kezd. Egyrészt mert a gyerek erre a reakcióra nem számít, és általában ledöbben, vagyis abbahagyja a hisztit, másrészt pedig azt közvetíti felé, hogy a szülő tudja, hogy a gyerek mit érez. Persze, kétélű dolog ez, mert ugye ha századszor csinálja az ember, akkor már nyilván nincs hatása, másrészt a Sári-korúakat lehet, hogy épp ezzel lehet hisztire nevelni...

Mindegy, én nagyon szeretem, ahogy a "hisztim" után meg vagyok szeretgetve.

Egyébként tegnap MT-vel mentünk Ringatóba, mert elég ronda idő volt, és a babakocsinkra nincs esővédő. Így pedig -gondoltam- nem is kell annyira beöltöztetni a gyereket, másrészt meg elég csak egy esernyőt vinni, ami szükség esetén mindkettőnket véd. Kicsit bénáztam a kabátba való MT-felvétellel, de végül sikerült tűrhetően megoldani a dolgokat. Megint meg kell állapítanom, hogy a mei tai szuper, tényleg őszintén sajnálom, hogy nem fedeztem fel korábban, mondjuk azokban az időkben, amikor Sári állandóan bőgött a babakocsiban. Lehet, hogy megspóroltunk volna pár tízezer Ft-ot az ilyenolyan babakocsikra. Szinte egyáltalán nem érzem benne a tizenegynéhány kilós gyerek súlyát, ő meg tök jól elvan a hátamon, hozzámbújik, csikiz, nézelődik, beszélget. Még a végén én is "mamami" leszek... 

A Ringatón történt, hogy Sári összebarátkozott egy kislánnyal. Azért érdemel ez külön bekezdést, mert erre még nem nagyon volt példa. Illetve azt veszem észre, mintha Sári egyre barátkozóbb lenne a gyerekekkel - legalább is akkor, ha nincsenek sokan. A múltkor a játszóházban, amikor csak hárman voltak, akkor is próbálkozott egy kisfiúnál, igaz, az nem annyira akart vele játszani, most meg - bár a kislány kezdeményezett azzal, hogy odaadta a nyusziját Sárinak, iránta is elég mély érdeklődést mutatott. A lány egy picit nagyobb volt és már nagyon szépen beszélt, ráadásul állandóan "nevelte" a gyereket azzal, hogy ne tegye a kezét a szájába, végül a barátkozás egymás utánzásában ki is merült, de azért aranyosak voltak. Lehet, hogy végül Sárikittyom sem lesz sarokba bújós magányos farkas? 

A nagy sikerre való tekintettel -és mert a Mama is szabin volt- pénteken ismét pancsolni mentünk, de ezúttal egy másik helyre. Nos, ez hibának bizonyult, ui. bár Sári természetesen nagyon jól érezte magát a vízben, de konkrétan sz*rrá fagytunk: hideg volt a víz, hideg volt a levegő az uszodarészben, a büfében pedig olyan hideg volt, hogy szerintem a lehelletünk is látszódott. Ezután már azon sem csodálkoztam, hogy a zuhanyból is hideg-langyos víz folyt - aztán kiderült, hogy csak abból az egyből. De a hely leírta magát nálam, pedig amúgy nem lett volna rossz: aranyos gyerekmedence, jópofa játékokkal, jó kis élményfürdő-rész, szép szauna-részleg, bár a "bababarátságot" megint elintézték a minimum-szinten, járókák, pelenkázólap, babmosdó van, de pl. nincs egy nyugodt hely, ahova a gyereket le lehetne tenni aludni, és nincs játszószoba sem.

Amúgy vicces volt, mert amikor odaértünk, épp babaúszás volt, én konkrétan megfagytam volna a gyerekkel - ráadásul a babauszis csaj minden volt, csak nem kedves, érdekes, mégis ő uralja a megyében a babauszi-piacot. 

Sári persze megint nagyon jót pancsolt - vicces, mert egyáltalán nem fél a vízben, miközben itthon még a haját sem tudjuk megmosni ordítás nélkül. Ott bezzeg állandóan le akarta venni a karúszókat (azokkal már egész tűrhetően elevickél a vízben), és amikor a kisvízben le is vehette, lépett kettőt, majd elborult, és persze lemerült a víz alá. Gondoltam, majd most biztos éktelen ordítás lesz, de kicsit köhögött, aztán vigyorgott, majd ment (volna) tovább. Később meg azzal szórakozott, hogy a mélyvízben hátravágta magát, és beleeresztette a haját a vízbe - mondom, itthon meg nem tudunk neki hajatmosni. Érthetetlen...

Kiderült, mi is okozta az éjszakai nem-alvást: 3 darab fog, amelyikből 1 már kint van (alul a 2-es), a másik kettő pedig szerintem fönt jön nemsokára. Már jó régen nem jött ki foga, és ahhoz képest, hogy egyszerre három is útban van, nem tűnik különösebben megviseltnek.

Én nem tudom, mi történt ezzel a gyerekkel, de olyan rossz alvó lett, hogy Cs.-vel tényleg néha tépjük a hajunkat.

Jó-jó, azért az éjszakák viszonylag jól telnek, mármint mihez képest, ugye - mert olvasok olyan kétévesről, aki a közelében sincs annak, hogy átaludja az éjszakákat, ehhez képest Sári max. 1-2-szer ébred - igaz, akkor újabban nem elég csak bemenni és visszasimizni, hanem bizony akkor már ül föl, hogy vegyük ki, majd közli, hogy "Brumma", vagyis hozzuk a macit is, és mutatja, hogy ki az ajtón, vagyis hozzánk jönne a nagyágyba. Erre mostanában 1-2 között kerül rendszerint sor - és amikor nincs szerencsénk, bizony 1-1,5 órát küzdünk a visszaalvással. Ha el is szunnyad, szegény Cs.-nek abban sincs sok köszönet, mivel Sári előszeretettel fordul úgy keresztbe, hogy simán kitúrja az apját. Engem sosem, csak Cs.-re pikkel. 

De ami tényleg tragikus, az a délutáni alvás. Olyan jó volt eddig, simán kiszámítható volt, hogy ebéd fél 12-12 körül, utána Sári kéredzkedik fel, be az ágyba és fél 1-kor már tuti aludt. Még izgultam is emiatt, mert a bölcsiben majd csak délben vagy kicsit utána lesz ebéd, következésképpen majd csúszik az alvás, és fél 1-kor az én kislányom már bizony elég nyűgös szokott lenni...

Aztán nem is tudom, úgy egy hónapja egyre gyakrabban előfordult, főleg, ha nem én altattam, hogy ebéd után bár álmos volt, ahogy a popója a matracot érte, rögtön kipattantak a szemei, és játszott, majd nyavalygott, ha altattuk, majd újra játszott, esett-kelt, végül nagyon behisztizett, és nagyon nehezen aludt csak el 2-3 körül, viszont durmolt vagy 6-ig, bizonyítva, hogy neki még igen is szüksége van a min. 2,5-3 órás délutáni alvásra. Kivételeknek gondoltam eme eseteket, de úgy egy két hete szinte állandósult az ebéd utáni altatás mizéria - tegnap az egész addig fajult, hogy miután Sári nagyon szarul aludt az éjjel, vagyis nappal vélhetően álmos volt, konkrétan délután 1/4 6-kor tudtuk csak elaltatni úgy, hogy beültettük az autóba, és mentünk egy kört. Addig őkisasszonysága hol játszott - hol hisztizett - hol mindkettőt... A kocsiban aztán mindösszesen 1 órát durmolt, és amikor felébredt, láthatóan azt sem tudta, hol van, minden ízében remegett, olyan álmos volt. Gyorsan megvacsoráztattam, amit végig hisztizett, majd fürdés nélkül be az ágyba - persze simán elaludt, 7-kor. Szerencsére nem igazolódott be a feltevésem, miszerint majd 4-kor kel, mert azért 6-ig aludt, de basszus, én még egy ilyen délutánt nem bírok végigcsinálni... Mert ha nem lenne álmos, vagy simán kibírná estig alvás nélkül, akkor nem erőltetném, elvégre vannak olyan gyerekek, akik nem igénylig a szunyát, de Sárin látszik, hogy kell neki, mert különben nyűgös és hisztis lesz.

Végül ma délután is indult a műsor: mese, vízivás cumiból, meg összebújás a nagyágyban - Sári már épp elaludni látszik, kezdtem is örülni, de egyszer csak fészkelődni kezdett, felnyomta a fenekét, majd felült. Mondtam neki, hogy ha így viselkedik, megy a kiságyba, de ő csak rosszalkodott tovább, úgyhogy átvittem a kiságyba, és otthagytam. Egy darabig játszott, majd nyafogni kezdett, végül hisztizni, és sírni, mi pedig Cs.vel ott álltunk az ajtóban, de nem mentünk be. Végül Cs. nem engedte, hogy én bemenjek, hanem egy 5 perc után ő ment be hozzá, és nyugtatta meg, majd altatta el... Nem vagyok büszke rá, de végül is már két és fél órája alszik - egyébként meg most is itt tombolna.

Szóval nem egyszerű, na...

Jelenleg én "Apm" vagyok. Úgy egy hete. "Mama", "Apu" megy, anya az "Apm". Na mindegy, legalább szólít valahogy, ugye.

Ezen kívül a szókincse azért feljődik. A minap pl. énekeltünk, és ő egyfolytában az "Érik a szőlő" c. örökzöldet szerette volna hallgatni. Így amikor véget ért, Sári bólogatott, és hümmögött, hogy folytassam. Elmagyaráztam neki, hogy ha azt szeretné, hogy mégegyszer énekeljek, akkor mondja, hogy "Még!". És mondta, és azóta tudja - pedig állítólag az ilyen direkt beszédtanítás nem működik. A keresztanyja is így tanította meg a "virág" szóra, amit egész szépen mond, pedig az nem egyszerű, nem duplaszótagos "bölcsőszó", hanem igazi komoly vegyes hangrendű...

Érteni mindent, de az ég világon mindent megért. Anyu kérdezi tőle, hogy reszeljen-e neki almát. Erre odamegy a konyhaszekrényhez, kiveszi a reszelőt, hozza az almát, épp, hogy csak reszelni nem kezdett el... A 4-5 éveseknek szóló mesét úgy hallgatja, hogy azt várom, mikor fog közbeszólni, hogy kihagyok valamit. Amúgy is egy könyvmoly. Egész nap "olvasna". Már látom magam előtt, hogy milyen kis pedálgép lesz az iskolában, szegénykém...  De azért persze  itthon igazi kis rosszcsont lett, látom rajta, hogy direkt nem fogad szót, de ez így van rendjén, persze, csak hát azért nem egyszerű, amikor már századszor kell elmondanom, hogy mit akarok (kábé mint az apjánál...).

Jelenlegi óriási kedvenc Elmo. Az Elmo világából naponta több részt is meg kell nézni: felmászik a kanapéra, kezébe veszi a távirányítót, kiabál az apjának, majd közli, hogy "Áááá-á" - ami utalás a főcímdalra. A múltkor altatáskor is ezt a dalt kérte - mit mondjak, vicces volt. Én mondjuk nem vagyok nagy híve a tévézésnek, erre is az apja szoktatta rá, de azért tanul is belőle, mert pl. a kézmosás trükkjeit onnan leste el. 

A fogmosásra viszont nem tudom rávenni... úgy 2 hete egyáltalán. Látom, hogy jön a foga (lent a 2-es, végre nem csak két fogacska lesz elöl...), talán azért.

Varrattam egy Mei Tai-t. Igazából nem én, hanem Anyu egyik netes ismerőse varrta nekem egy béna hordozókendőből. Mindig is akartam egyet, igaz, valószínűleg praktikusabb lett volna már hamarabb beszerezni, amikor még Sári többet kellett hordozni (mármint, kézbe, mert az ún. hordozást valahogy sosem tudtuk tökélyre fejleszteni, ebből kifolyólag nem is szerette). 

Az MT-m ugyan nem olyan szép, mint egy Kozy, de nem is került 120 $-ba... Mondjuk, kicsit izgultam, hogy vajon Sári így másfél évesen még hajlandó-e lesz belemenni, de gondoltam, ha majd ő nem, hát a kistesónak még mindig használatba helyezhetjük - végül az első nap Sári már túl fáradt volt ahhoz, hogy hülyéskedjem vele, de másnap reggel és azóta már többször is tettünk kisebb sétákat vele - és meg kell, hogy mondjam, hogy én imádom az MT-met! Egyrészt szuper érzés, ahogy Sári hozzámbújik, másrészt egyáltalán nem érzem nehéznek (pedig 11-12 kiló ruhában). Igaz, amikor leveszem, akkor azért határozottan könnyebb, de amíg rajtam van, nem szakadok meg! Mindemellett Sári is szereti, végig beszélgetünk, ő csikiz engem, vagy csak hozzám bújik, vagy kukucskál a hátam mögül - szóval jó móka, annak ellenére, hogy azért nem nagyon vagyunk rászorulva, mivel tömegközlekedni csak nagyon ritkán szoktunk. De azért jó ha van, sosem lehet tudni, ugye.

És mivel a múltkor valaki hiányolta, frissebb képek találhatók a képblogban.

Szoktam olvasni mindenféle női magazinokban a gyerekszáj rovatokat, és bár Sárinak még nagyon szegényes a szókincse, azt azért elhatároztam, hogy gyűjteni fogom a mondásait. Alant az első gyenge kísérlet az elmúlt hétről...

Állunk a lépcső előtt, nyújtom Sárinak a kezemet, hogy felveszem, és leviszem. Erre ő határozottan, élesen felkiált, miközben arrébb löki a kezemet: "Nem!". Majd szelídebben, de még mindig határozottan mondja: "Baba!". Vagyis ne vigyem le, majd lemegy egyedül. Így is lett, persze, fogtam a kezét.

Koszos volt a keze, meg kellett mosni. Elballagtunk a fürdőbe, szépen előszedtük a sámlit, ő ügyesen felállt, épp addig ér így, hogy a vízsugár alá tudja tartani a kezét, ezért (is) természetesen segíteni akarok neki. Most persze abban a korban van, hogy mindent egyedül akar csinálni, úgyhogy ellöki a kezem, és rám kiabál: "Neeeem!!! Baba!" - vagyis hagyjam, hadd csinálja egyedül.

Pakolja ki a ruhákat a fiókból, és igazi kislányosan magához próbálja őket. Mondom neki, hogy ő egy igazi kislány.

Sári: Neeeeem.

Anya: Hát akkor mi vagy?

Sári (határozottan): Baba.

UPDATE: videó itt.

Sárit nem is bölcsibe kellene vinnem, hanem óvodába, ott is mindjárt nagycsoportba - ugyanis kb. 6 éves kortól érdeklik a gyerekek. A kisebbek kösz szépen, de inkább nem, nagyok viszont jöhetnek (szórakoztatni), bármilyen mennyiségben.

Nagyjából ez derült ki abban a pár napban, amit a sógornőméknél tölöttünk: Sári tobzódott az unokatesókkal való játék örömeiben - a csúcs az volt, mikor a sógornőmék barátai 2 lányukkal meglátogatták őket, így összesen 5 darab 11 és 1,5 év közötti lány tombolt a lakásban. Azt játszották, hogy Sári a gyerek, D. és P. az ovónénik, Zs és R pedig Sári testvérei, és engedik, hogy egyedül menjen oviba. Abban mondjuk nem vagyok teljesen biztos, hogy Sári is ezt játszotta-e, mindenesetre jókat rohangált a folyosón a szobából ki és vissza, meg közben röhögött, visított, kiabált, szóval amiatt nem aggódtam, hogy jól érzi-e magát. Szomorú csak akkor volt, amikor a vendégek hazamentek, még sírt is és odabújt R.-hez, ami amúgy nem túl jellemző rá (mármint hogy idegenekhez hozzábújjon). 

Egyszóval az unokatesókkal nagyon jól elszórakozott, igaz, időnként megtapasztalhatta az elhagyatottság érzését is (nekem meg majd' a szívem szakadt meg érte). Elmentünk ugyanis egy rokon kisfiút meglátogatni (pofavizit), és Zs. meg D. inkább a kisfiúval játszott lövöldözőset, semmint Sárit pátyolgatták volna a homokozóban. Szegénykém meg csak ült, és nézett szomorúan, hogy miért hagyták már megint ott, és akárhányszor ment volna utánuk, mindig elszaladtak. Sajnáltam nagyon, de hát ezt is át kell élnie - kisebb csalódások edzik a lelket...

Meglehetősen bátor volt amúgy a drágám, mind az idegenekkel, mind a családtagokkal szemben. Mert az ok, hogy a lányokkal elvan, mint a befőtt, de a család egyéb tagjaitól sem fakadt sírva (azonnal), aminek a nagyapja nagyon is örült, sőt, egy-két órára még rá is tudtuk bízni a kismanót mindenféle különösebb sírós következmény nélkül. A sógornőmmel is egész jól elvoltak, pedig korábban őt sem szívlelte olyan nagyon, ráadásul az összes tánctudományát prezentálta a szomszédságnak, amiért a nagyapja különösen büszke volt rá.

Az is bebizonyosodott, hogy mi már sosem fogunk tudni lakásban lakni: Sárinak ugyanis egyszerűen kell a szabad levegő. Hétfőn, mikor a lányok elmentek reggel iskolába, Sári tiszta nyűgös lett, és semmi nem segített, csak a séta. Elmentünk hát kettesben játszóterezni, ami külön mutatvány arrafelé, ugyanis biztosan állíthatom, hogy a világ azon részét nem vetik szét a játszóterek. Ami van, az is gáz, de nem volt mit tenni, csúszda kellett és pont. Nos, a csúszda elég biztonságosnak tűnt, de csak azután, hogy a homokozóban és mellette összetört pohár óriási és éles szilánkjait összeszedtem. Hihetetlen, amúgy, sosem értettem, miért kell valakinek annyira taplónak lenni, hogy mondjuk egy játszótéren szemetel, de ezek az üvegszilánkok konkrétan életveszélyesen voltak, mert ha a kisgyerek véletlenül megbotlik, akkor eshet olyan szerencsétlenül, hogy simán beleáll a szilánk... na mindegy, azért így is nagyon izgultam, hogy mit rejthet még a homok, nem is engedtem Sárit turkálni benne. 

A legjobb az volt, mikor más gyerekek is érkeztek csúszdázni - Sári ugye köztudottan lemerevedik, ha más babát lát, na, ez most is így volt, csak tette mindezt a létra/csúszda közepén. A többi gyerek meg illedelmesen állt sorba, várva, hogy a lányom végre mozduljon, olyan is volt, aki dumált neki, amit persze nem értettünk (külföldiül volt, ugye), és én is noszogattam szegénykémet, úgyhogy kellemes játszópajtások lehettünk, az tuti. Gondolom, fellélegeztek, amikor végre leléptünk.

Sári amúgy folyamatosan változik: túl azon, hogy alig eszik, és tényleg olyan kis soványka lett mostanában, a délutáni altatás nagyon nehéz lett vele. Itthon volt olyan, hogy még fél 4-kor is küzdöttünk, de olyan is, hogy már 11-kor bezuhant az ágyba. Most azt a taktikát választottam, hogy melléfeküdtem, és meséltem - de csak akkor, ha ő is fekszik. Ezt simán megértette, és meg is csinálta, úgyhogy így azért elég jól el lehetett altatni dél körül. Ez mindenkinek kényelmes, leszámítva, hogy így természetesen nem a kiságyban alszik, hanem a mi ágyunkban, ami miatt azért mindig aggódom egy kicsit. 

A másik nagy változás a természetében következett be: olyan kis akaratos és erőszakos lett, hogy öröm nézni! Ha valaki útban van neki, simán elzavarja - pl. Cs.-t esténként, hogy nehogy az apja altassa, vagy engem is, ha teszem azt rossz helyre ültem le. Hisztik is vannak, persze, de azért (még) korántsem kezelhetetlen a dolog, bár volt olyan is, hogy séta közben leült az aszfaltra, és nem akart mozdulni... lesznek emiatt még szép emlékeink, azt hiszem. 

Hát ezt is megértünk: Sári "anyu"-nak szólított, illetve kiáltott, mivel természetesen nem voltam a helyszínen, amikor a dolog történt. Ui. éppen fent voltam a gépnél, ő meg lent játszott az apjával, mikor valamiért lekiabáltam Cs-nek, mire Sári odaállt a lépcsőhöz, és visszakiabált, hogy "Anyu!", kétszer egymás után, érthetően, meghatóan. Azóta persze egyszer sem, pedig az apa és a mama már jól megy. No nem baj, ami késik, nem múlik.

Tegnap pedig végre elmentünk hármasban kikapcsolódni, ami nagyon jól sikerült, pedig odaúton Sári nagyon nyűgös volt, de amint megérkeztünk a fürdőbe, minden problémája elszállt. A parkolóban még párszor szólongatta a mamát, ui. tele volt a hely kék Suzukikkal, és a mamának is az van. 

Szépen átöltöztünk, kerestünk egy jó kis nyugágyat, majd mentünk a forróvízbe, ahova elvileg nem nagyon szabadna kicsiket bevinni, de öt perc talán nem árt meg, Cs. meg annyira szereti a termálvizet, hogy rábeszélt. Sári borzasztóan örült a pancsolásnak, óriásikat sikongatott a vízben, zengett tőlünk a fürdő, úgyhogy kezdtem aggódni, hogy a 70 éves átlagéletkorú közönség majd panaszkodik ránk, de szerencsére semmi gond nem volt, sőt, minden öregasszony teljesen meg volt hatva a kismanótól. Ezután a családi medencébe mentünk, ahol volt gyerek-csúszda, amin Sári teljesen egyedül tudott közlekedni, pedig nagyon  meredek volt és a végén mindig telefröcskölte az arcát vízzel. De most ez sem zavarta. Innentől amúgy nagyjából ez volt a program: kis seggáztatás a forró vízben, majd át a családiba, utána gyrs vetkőzés pelusra meg fürdőköpenyre, és játék a medence mellett (kis ikeás asztalok, meg mindenféle fa játék van ott a gyerekeknek, de Sári leginkább azzal a szórakozott, hogy vagy mindent ledobált a földre, vagy egy óvatlan pillanatban felkerekedett, és meg akarta fürdetni a játékokat). 

Sári egyébként egyre ügyesebben mozog a vízben - karúszókkal már egyáltalán nem kell aggódni miatta, mert szépen kitartja a fejét, és ha véletlenül víz is megy a szájába, simán kiköpi. Nagyon élvezi a lebegést: a medence szélén, ahol kiülők vannak, neki is leért a lába, ott sétálgatott, majd azzal szórakozott, hogy "beleugrott" a mély vízbe, persze csak úgy, hogy lelépett az ülőrészről. Sőt, már bizonyos helyváltoztató mozgásokra is képes, evezget a kezével meg a lábával, úgyhogy egy fél métert tud "úszni". Egyszóval tényleg nagyon élvezi, lehet, hogy kellene valami szervezettebb formát adni a dolognak, csak sajnos a babaúszáshoz már nagy...

Amikor nem fürödtünk, akkor egyébként rohangált, úgyhogy nem nagyon tudtunk egy percet sem ülni. Ez is meglepett, mert nagyon bátor volt, mint ahogy az is, hogy egy ideig azzal játszott, hogy hátrahajtotta a fejét, és bevizezte a haját (ugye, a hajmosást utálja). Jó volt, csak annyi volt a gond, hogy mindezt a kinti medencében művelte, és bár 30 fok körül volt a hőmérséklet, de azért vizes fejjel biztos megfázás lett volna... 

3-ig maradtunk, addig Sári egy percet sem aludt (amúgy is mostanában tiszta gáz a délutáni alvása, mert 2-3 előtt nem igazán lehet elaltatni, holott korán kel reggel...), simán hagyta, hogy letusoljam, megmossam a haját, pedig ez itthon erősen hisztigyanús, és igaz, hogy egy perc alatt elaludt a kocsiban, azért előtte egyáltalán nem volt nyűgös, vagy ilyesmi. 

Egyszóval szuper nap volt, nagyon vágytam már egy ilyen családi programra. Megbeszéltük, hogy ha megyünk még, visszük a dédit is, mert egyrészt rá is ráfér egy kis kikapcsolódás, másrészt akkor azért lehetünk kettesben Cs.-vel is. Én mér eléggé vágyom egy szaunába is, meg esetleg elolvasnék egy újságot a pihenőszékben, de ez egyenlőre ezzel a kis rosszasággal nem megvalósítható...

Újszülöttnek minden vicc új - és bár Sári már találkozott a szappanbuborékok csodájával karácsony táján, most a takarítás közben előkerült az ágya alól egy buborékfújó szett, úgyhogy újra összehoztuk őket - így született meg "béla" és Sári szerelme, amely a következőképpen történt.

Először én próbálkoztam neki buborékot fújni, több-kevesebb sikerrel, mindenesetre Sárinak azért az én nagyon béna szappanlabdáim is már nagyon tetszettek - először csak sikongatott, amikor meglátta, utána már próbálta megérinteni, de mindig visszakapta a kezét, mert még félt, végül már természetesen sportot űzött abból, hogy kipukkantsa a buborékokat. Ekkor jött az apja, akiről 10 év ismeretség és 9 év együtt töltött idő után derült ki, hogy igazi szappanbuborék-fújó guru, aki nemcsak szabályos óriás bubikat tud fújni, de mindenféle trükköt ismer, pl. hogyan lehet egymáshoz fújni 2-3 buborékot is. Na, innen jött aztán a gyönyörök netovábbja - Cs.-vel ugyanis az összes szappanos vizet kifújták, és még újra is töltötték a flakont, Sári ráadásul új szót tanult, mégpedig azt, hogy "béla". Ez ugye onnan jött, hogy buborék -> buk -> buék -> béla... érthető, ugye? Tegnap ez még a "bumm"-mal kiegészülve (amit következetes akkor mondunk, ha a béla szétpukkad) már komoly mondatszerkesztésre leszünk képesek, igaz, a szavak között esetenként több perc is eltelik...

Emellett most már szépen mondja: mam (mama), ap (apa), aaaa v. aaaj (anya), papu (ez valami alvással kapcsolatos dolog, mint pl. a csicsijja-babája, mert általában akkor mondja, amikor altatja a babáját), víz (inni, fürödni, vizicipő, fürdőszoba, megnézni a tengeres videót, szóval minden vízzel kapcsolatos dolog), bíjjjjjjja (azonnal add ide, akarom, most, nekem, gyorsan, kérem), bi (bicikli), baba, gngn (dédi), láb (ezt leginkább énekelve, az Elmo-ból a lábdal miatt), Sáji (Sári - bár ezt az utóbbi időben hanyagolja), deje (gyere - ezt is) és még egy csomó kétbetűs, ami a helyzettől függően változik, meg ugye a hangutánzók, mint pl. brumma (maci), brumm (motoros járművek), vau-vau (kutya), háp-háp (kacsa), miaú (cica), bumm (kipukkad), ésatöbbi.

Ma voltunk a gyerekorvosnál, 18 hónapos egészséges rendelésen és oltáson. Sári nagyon vagányan viselkedett a váróban, szóltam neki, hogy most már mindjárt mi jövünk, mire illedelmesen megfogta a kezem, és odaálltunk az ajtóba (nem mintha őrizni kellett volna a pozíciónkat, mert rajtunk kívül senki nem volt ott), sőt, még arra is nagyon készült, hogy ő adja oda a kiskönyvét a védőnőnek (amit most nem hagytunk otthon, mint a legutóbb). Amikor aztán nyílt az ajtó, inába szállt a bátorsága, és belekapaszkodott az ajtófélába, végig ordította a vetkőztetést és a mérlegelést (10 820 g - vagyis 600 g-t hízott 3 hónap alatt, ami szerintem szuper, tekintve, hogy azóta tanult meg menni, és folyamatosan szaladgál, és hát mi tagadás, enni sincs sokszor ideje, annyi a dolga), de az igazi műsort akkorra tartogatta, amikor a sarokból kikukucskált az orvos. Szegény Sári úgy csimpaszkodott a nyakamba, hogy alig bírtam lefejteni addig, amíg megvizsgálták, de azt is úgy "tűrte" csak el, hogy fél keze és lába körém fonódott. Persze, a legrosszabb csak ezután jött, ugyanis az oltást hason fekve kellett beadni neki. Amíg a doki készítette az oltóanyagot, Sári természetesen szorosan hozzám bújt, és bőgött, míg én próbáltam fontos dolgokat megbeszélni az orvossal, minthogy

Ezután ketten lefogtuk Sárit, majd a doki beleszúrta a popsijába a tűt, odanéztem, és Sári úgy megfeszítette az izmait, hogy csoda, hogy nem tört el a tű! Szegény, így tényleg marhára fájhatott neki, sírt is végig, amíg bent voltunk, kint is csak azzal tudtam lecsillapítani, hogy elmeséltem, milyen volt, amikor anya kapott szurit. Anyának is nagyon fájt, tudniillik (azt olvastam, hogy azok a gyerekek nyugszanak meg leggyorsabban oltás után, akik látják, hogy az anyjuk átéli a fájdalmat velük - ez egy marha bonyolult logikával levezetett cikk volt, de a cikkíró szerint a "jajj, katonadolog" c. hülyeség csak azt erősíti a gyerekben, hogy neki nem szabad megélnie a fájdalmat). Aztán hazaérve Sári még megmutatta a dédinek, hogy hol szúrták meg, majd jól odabújt hozzá, hogy a dédi megvigasztalja, aztán mellettem elaludt a nagyágyon. Még most is alszik, szegénykém nagyon kikészült. (Én is)

Egyébként végre befejeztem a munkát, úgyhogy az elkövetkezendő pár napban igyekszem visszaszerezni a lányomnál az engem megillető pozíciót - mert mi tagadás, be kell ismernem, hogy sajnos lecsúsztam a pulpitusról, de rendesen. Sári első számú kedvence ugyanis a mamája, ha kettőnk közül választania kell, akkor biztos, hogy a mamát választja. Ma is ebéd (helyett) után fel-alá járkált a lakásban, és a "mam"-ot kereste, azért, mert a dédinek én véletlenül azt mondtam, hogy mama. A keresztanyja is simán leszorít engem a ranglétráról, sőt, bizonyos esetekben még az apja is. Tény, hogy az elmúlt pár hétben majdnem minden nap dolgoztam, és sokkal kevesebbet voltam Sárival, mint kellett volna. Mától igyekszem bepótolni az elvesztegetett időt, de azért nem könnyű elviselnem a jelenlegi helyzetet...

Azt sejtettem, hogy majd egyszer megbánok minden beszólást, amit a szüleim felé követtem el - de gondoltam, azért erre még várhatok legalább addig, amíg Sári úgy 12-13 éves nem lesz. Erre mi van? A gyerek bizony már most görbe tükröt tart felém...

Az történt, hogy ma délelőtt el akartunk ugrani vásárolni, úgyhogy Sárit szerettem volna az otthonkájából valami utcaiba öltöztetni. A pelenkázás-öltözés vagy bármilyen cselekvés, ami egy percnél hosszabb ideig való egy helyben létezést követel, manapság általában közelharccá fajul, úgyhogy mire a gyereket becsalogattam a szobába, és ő levágta, hogy most megint macerálni akarom, kifordult és elszaladt valami mást csinálni. Én meg álltam a pelenkázónál, és szokás szerint kiabáltam utána: "Sáááári, gyere!". Erre hallom ám a visszhangot, tökéletes hanglejtéssel, bár helyenként kis akcentussal: "Sáááááájiii dejeeee!". 

Cs. is ott volt, ő is hallotta, és nem kevésbé döbbent le, mint én, de természetesen nem kellett neki több, és rögtön elkezdte trenírozni a lányát, hogy "ugye, anya mennyit rikácsol, mondd szépen, hogy szokott anya kiabálni?!", mire Sári, mint a jódiák ismételgette, hogy "Sáááájiii!".

Egyébként igazi kis betyár lett ebből a kisangyalból - kezdve a délutáni alvásmizériával, ami nem ritkán oda fajul, mint pl. tegnap is, hogy csak fél órás túlpörgéses ordítás után végkimerülésben ájult be rajtam, folytatva a nem-evéssel (vagy nem egyhelyben evéssel), meg a szülőkre nem hallgatással. Tudom, hogy hisztikorszak, de az az érzésem, hogy lesznek még nehéz pillanataink.

Újdonság továbbá, hogy valamelyik nap kitaláltam, hogy fürödjünk együtt - na, ez úgy megtetszett neki, hogy azóta mindig követeli, hogy én is menjek vele a kádba. Abban a két napban, amíg azt hittem, hogy H1N1-em van, tartózkodtam ettől, és addig Cs.-nek kellett vele fürdeni (ő meg szégyenlős volt, úgyhogy fürdőgatyában ült bele a kádba, ami Sárinak marhára tetszett), de mióta jobban vagyok, megint engem akar. Pedig szegénykém alig fér el tőlem a kádban... A múltkor ráadásul sikerült is úgy elcsúsznia, hogy rendesen elmerült a nagy vízben (ami nem volt amúgy sok, csak ugye kiszorítottam a nagyrészét), de szerencsére nem lett különösebb baja. 

Jövő héten, ha vége lesz a munkának, elmegyünk valahova 1 napra kikapcsolódni, csak mi hárman, mert érzem már Sárin, hogy anyahiánya van. Legalább elkölthetjük azt a pénzt, amit most ezzel a vért izzadós munkával kerestem... hehe...

Mondják, hogy másfél éves kor után némiképp megváltozik a gyermek tiltáshoz való hozzáállása, és azt hiszem, ez azért így is van. Mert ugye Sári a napokban elmúlt másfél éves (én meg jól elfelejtettem róla megemlékezni), és bizony egyre erőszakosabb és akaratosabb is a kisasszony - ami normális, most próbálgatja a határait - de néha annyira vicces az egész. 

Az van, ugyanis, hogy ha Sárinak valamit nem engedünk, vagy kivesszük a kezéből, ami veszélyes, haragra gerjed, és bizony úgy vezeti le a feszkót, hogy vagy ütlegeli a fejét, vagy szimplán a falba/földhöz veri a buksiját. Nagyon mókás, mert azért nyilván nem teszi ezt úgy, hogy fájjon, bár azért egyszer-kétszer sikerül egy nagyobbat koppannia, úgyhogy alapvetően csak arra jó a dolog, hogy felkeltse a figyelmünket (mert amúgy nem szoktunk kellően figyelni rá, ugye).

A másik ezzel kapcsolatos vicces mozzanat az, amikor dühbe gurul valakire, ilyenkor összeszorítja az ökleit, megfeszíti a testét úgy, hogy kicsit előre hajol, és egy mérgeset kurjant az illető felé - na, ez aztán tényleg nagyon mókás, általában ő is elröhögi, de már "alig várom", amikor ennek folytatása lesz, úgy mint saját maga földhöz vágása, sírás, ajtócsapkodás - amely tevékenységekre amúgy a tőlem örökölt gének bizony hajlamossá teszik. Mert én nagy hisztikriszti voltam - ahogy egy lányhoz illik, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy legalább ezt továbbörökítem-e a lányomra. 

Sári csücsül az előtérben, ahol már kábé három napja gyűjtögetem a kivasalt ruhákat, mert nem volt kedvem elpakolni, és pakol... mármint szét. Cserébe viszont jól elvan, szép csendben, és hát ugye ez elég biztonságos játék, úgyhogy gondoltam, addig gyorsan megírom (megkésett) beszédfejlődésének a legújjabb állommását, miszerint néven nevezett engem, mégmedig úgy, hogy "Aaaaa".

Már a múltkor a játszóházban is Aaaaa voltam, de aztán másnap este, mikor épp Cs. volt soros az altatásban, fürdés után adnám oda az apjának, mire Sári rávágta: "Nem!" (ez olyan élesen és határozottan tudja mondani, hogy mindig meghajlok az akarata előtt). Megkérdeztük hát, hogy mit szeretne, ki altassa. Erre felcsillant a szeme, rám mutatott és közölte: "Aaaaa". Azóta sem sűrűn mondja, de nem is nagyon van rá szüksége, hiszen egyébként is teljesen egyértelműen kifejezi, hogy mit is akar- bár állítólag az is hülyeség, hogy nem szabad megérteni, amit hablatyol, mert attól sem fog hamarabb elkezdeni beszélni. Szerintem most az a legfontosabb, hogy kommunikál, "mesél", gagyog, magyarul meg csak megtanul előbb-utóbb...

Egyébként nemcsak az Aaaa az egyetlen szó, amivel bővül az egyszavas szókincse. Tegnap például az ölembe vettem (már alig fér el benne), ő pedig elfeküdt a kezemen, mint amikor kisbaba volt. Mondtam is neki, hogy most ő a picibaba. Na, innentől kezdve a "pici" szót ismételgette, kábé így, hogy "p-szi". Ma pedig mondta apjának, hogy "gyeje", bár ezt is leginkább még kézzel mutogatva fejezi ki. 

Pár nap, és másfél éves lesz.

A vér nem válik vízzé - ugye, és erre Sári az élő példa. Tündéri, itthon ráadásul igazi kis boldogsággolyó, jön-megy egész nap, tesz-vesz, és igencsak akaratos - de a társaságot -mi tagadás- nem szereti. Idegenektől kifejezetten fél - a múltkor P. (Kisvacak apukája) nem borotválkozott meg azelőtt, hogy mentünk, és amikor csak ránézett Sárira, iszonyatos sírásba tört ki (mármint Sári, természetesen). Ringatón is a fél órából min. 25 perc telik el anya ölében kuporogva, valamelyik kezét rágcsálva (gyanús volt nekem, hogy mindig Ringatón jön a foga, míg rá nem jöttem, hogy ez bizony ujjszopás helyett a feszkólevezetés), úgyhogy rendszeresen tiszta nyál mindene, mire vége a foglalkozásnak. Igaz, tegnap meghazudtolta önmagát a kisasszony, ugyanis úgy 20 perc után négyszer-ötször oda-vissza rohangált köztem meg egy másik anyuka közt, de hozzám mindig odajött egy pusziért.

Ettől függetlenül tagadhatatlanul félénk a gyerekem, amit (szintén) az apjától örökölt. Ennek nem örülök, mert a mai világban biztosan jobban érvényesülnek a vagányabbak, de rövid távon ez leginkább a bölcsőde miatt izgat - hogyan fogok ugyanis egy ilyen kis nebántsvirágot a falkába engedni? 

Úgy volt, hogy októbertől mehet bölcsibe, mivel azonban a munkafronton nem alakultak jól a dolgok, így végül is nem viszem, majd csak jövőre. Így legalább nem influenzaszezonban kell beszoknia. Mindenesetre a bölcsődével való ismerkedést szerettem volna megkezdeni, és nem titkolt célom a gyerek szocializációjának elősegítése is, úgyhogy tegnap fogtuk magunkat, és elmentünk a bölcsi amúgy frankón felszerelt kis játszóházába. 

...ahol rajtunk és a gondozónőkön kívül összesen egy darab kisfiú volt az anyukájával, ők is csak kb. 15 percig, úgyhogy a szocializációs kísérlet érdeklődés hiányába kudarcba fulladt, de Sári egyébként remekül érezte magát. Igaz, eleinte csak azokkal a dolgokkal játszott, amivel amúgy itthon is szokott, de később mindent felfedezett, ide-oda rohangált a játékok között, mutogatta sorra a dolgokat a dadusoknak, egyszóval frankón érezte magát. Még a galériában található kis babaszobáa is felment, tök egyedül a lépcsőn, de azért persze mentem utána, mert lejönni még nem tud (most arra tanítjuk, hogy inkább üljön le, és popón közlekedve másszon le a lépcsőn). A játszóházban amúgy 1 órára lehet jegyet venni, ami nagyon gyorsan eltelt, és nem is túl olcsó (600 Ft), de ezért tényleg nagyon szuper kicsiknek való játékok vannak (kb. 4-5 éves korig), és minden elég biztonságosnak is tűnik, úgyhogy miközben Sári játszott, én legalább beszélgethettem a gondozónőkkel. 

Amikor lejárt az egy óra, szóltam Sárinak, hogy indulunk, mire őkisasszonysága közölte, hogy nem. Ezt még vagy kétszer így megbeszéltük, úgyogy mondtam neki, hogy akkor én indulok. Szép lassan ballagtam kifelé, amikor Sári elkiáltotta magát: "AAAaaaaaaaa! Nem!" (vagyis anya ne menj, vagy anya nem megyünk). Hm, azért csak kézenfogtam, és mentünk, igaz, közben meg kellett ígérnem, hogy majd máskor is eljövünk ide. Jövőre minden nap, ha minden igaz...

A teljesség igénye nélküli bejegyzés következés - annyi mindenről írhatnék, ha lenne időm és energiám.

A következő dolgokat viszont halaszthatatlanul fontosnak érzem megjegyezni:

1. Sári ma az apjával való délutáni alvásból ébredvén feküdt mellettem a nagyágyban, amikor is nyafizva mutogatott az ajtóra, amin az imént távozott Cs. a toaléra. Mondom neki, hogy apának nincs pelusa, neki muszáj kimenni pisilni. Erre Sári öööö-zött, mire én, aki már tökéletesen ért sáriul, megkérdeztem, hogy neki is kell-e pisilni. Bólogatott. Kérdezem, akar-e a bilibe produkálni. Bólogat. Nosza rajta, szaladtunk a biliért (ami a WC-ben volt, ahol ugye a Zapja trónolt - na mindegy, ez mellékszál), gatya, pelus le, Sári nagy vigyorogva ráül, és nem telt bele fél perc, hallom ám, hogy mondja, psssssssss, és közben a pisi bizony csurog a bilibe! Persze, nagyon megdícsértem, különsöképpen azért, mert ez már olyan volt, mintha jelzett volna. Mondjuk, este fürdés előtt ugyanez a jelenet játszódott le, igaz, akkor produktum nélkül.

2. Mindenki, aki nem írtja ki a parlagfüvet a "birtokán", elmehet a francba, vagy inkább még jobb - legyen allergiás. Én már azt hittem, hogy az idei nyarat is egész jól megúsztam, erre tegnap olyan elemi erővel tört rám a frász, mint már nagyon régen. Mert a takony meg a szemviszketés csak egy dolog, de tegnap valahogy a tüdőmre is mehetett a kór, mert úgy éreztem magam, mintha egy ültő helyemben elszívtam volna egy doboz cigit, és még valaki rá is ült volna a mellkasomra! Szabályosan fájt minden levegővétel, tiszta para volt, mert mintha fuldokoltam volna (szárazon). Régebben volt már nekem ilyen asztmás roham szerűség, kaptam is rá hörgőtágítót, de ez még jóval Sári előtt volt, és velemegszűntek az ilyen gondjaim. Senkinek nem kívánom ezt az érzést, tényleg szörnyű volt.

Sári egyébként aranyos, édes, tüneményes, zabálnivaló, és nemsokára másfél éves...

Hosszúra sikerült ez a pár nap - és nagyon kemény volt. Rengeteget dolgoztunk, de leginkább a sárihiány volt kimerítő - a lányomat 2 és fél napig nem láttam, és ráadásul olyan bénán szerveztem az életemet, jó, csak részben az én hibámból, hogy bár szombaton pár órát délután együtt voltunk, este megint le kellett adnom, mert S. hazajött külföldről, és szervezett egy bulit, amit nyilvánvalóan nem hagyhattam ki (egyébként szuper volt, de most nem ez a lényeg).

Sári minden látható károsodás nélkül tulajdonképpen marha jól viselte, hogy nem vagyok vele. Cs. és Anyu elmondása szerint nem volt sem nyűgösebb, sem nyugtalanabb, amíg nem voltam otthon, evett, aludt, játszott sokat, és amikor egyszer beszéltünk Cs.-vel Skypee-on és odahívta Sárit is, és látott a képernyőn, mosolygott, de aztán ment tovább játszani. Amikor pedig szombat délután hazaértem, vigyorgott, de nagyjából úgy viselkedett, mintha csak a bevásárlásból jöttem volna haza. Őszintén szólva nem igazán akart hozzám jönni, inkább csak a mamájához bújt, igaz, estére már szokás szerint ölelgetett, de ez pont akkor csúcsosodott volna ki, amikor nekem megint el kellett mennem. 

Ma aztán igyekeztem a lehető legtöbb időt vele tölteni, és azt hiszem, elég jó kis napunk volt. Délelőtt játszottunk, aztán együtt aludt az egész család a franciaágyban, igaz, mi előbb elaludtunk, mint Sári, mert ő vagy egy órán keresztül "hempergett" az ágyban. Végül úgy volt csak hajlandó aludni, hogy az apja megfenyegette, hogy megy a kiságyba, ha nem fekszik le. Bevált, mert hasra vágta magát, és már durmolt is... Én ne mondjam, mennyire vártam ezt a délutáni alvást, ui. az elmúlt 4 napban szinte alig aludtam, ráadásul a tegnapi buli is kb. 3-ig tartott - szóval volt mit kipihennem.

Délután aztán elmentünk bevásárolni. Már a pénztárnál álltunk, amikor Sári észrevette a játékosztályon a kiállított csúszdát, és mindenáron ki akart jönni a bevásárlókocsiból, hogy csúszdázzon. Mondtam neki, hogy most nem lehet, majd otthon. Fizettünk, majd Cs.-re még várni kellett és addig kivettem a Lányt a kocsiból, aki szépen el is indult egy lezárt pénztáron át vissza a boltba, de szerencsére az üvegajtó megállította. Ezután két lopásjelző közé akart bebújni, de féltem, hogy beszorul, úgyhogy inkább kimentünk az utcára. Megjött Cs. is, amíg ő bepakolt, mi sétáltunk a járdán, majd Sári elengedte a kezem, és elindult befelé az ajtón, vissza a boltba. Na, ekkor már felkaptam, ő persze tiltakozott, nem akart beülni az autóba, végül csak azzal tudtam megnyugtatni, hogy majd itthon csúszdázhat. 

Hazaértünk, persze nekem teljesen kiment a fejemből az ígéret, és bevittem Sárit a házba, majd indultam volna ki a cuccokért. Sári persze rögtön visítani kezdett, az ajtóhoz szaladt, és mutogatott a csúszdára. Ekkor esett le, hogy mit is mondtam neki - nem hagyta, hogy elfelejtsem! Úgyhogy természetesen csúszdázhatott a kis akaratos - amiben amúgy már nagyon ügyes, kicsit el is merjük engedni (nagy, meredek csúszdánk van, ami még tízévesen is jó lesz...).

A múltkor J. mondta, hogy milyen nagynak látta Kisvacakot, amikor először hagyta hosszabb időre másnál - és tényleg, Sári is annyit nőtt (a szememben) ebben a két-három napban! Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, mert igazából új dolgokat nem csinál (bár egyre többet dumál, szerintem kezdi formálni a szavakat úgy, hogy az első két hangzót mondja ki), csak valahogy én nézem más szemmel. Nagylány már, nemsokára másfél éves!

Rohanok én is, már nem írok minden apróságról, pedig éppen ezek az apróságok teszik teljessé, érthetővé, megismerhetővé, valódivá az egészet...

Nem győzök hálát adni akárkinek is kell, hogy ez a gyerek velünk van - mint egy kis boldogsággyógyszer, olyan nekünk. 

Na de a "száraz" tények, mielőtt még elfelejtem:

1. Önállóan eszik. És még némi tápanyagot is juttat magába, igaz, majdnem minden étkezés után át kell öltöztetni. Nem "tanítottuk" enni, egyszer csak elvette a kanalat, és azóta csak különleges esetekben adja vissza. Ez van, most így eszünk.

2. Hihetetlen összefüggéseket ért meg, jegyez meg, nem győzünk ámulni és bámulni. Ma délután pl. anyu egy betlehemes mesekönyvet mesélt neki, amiben Sári észrevette az üstököst. Elkezdett mutogatni meg hümmögni a mamájának, aki megértette, hogy egy másik mesekönyvet akar, amiben szintén benne van az üstökös (Bogyó és Babóca). Amikor végre meglett a könyv (vagy ezer könyve van), akkor fogta, fellapozta, majd mutatta, hogy megtalálta az üstököst.

3. 5 kockából álló tornyot épít(ett, szintén ma délután). Mármint hagyományos fa építőkockából, nem olyanból, ami egymáshoz illeszthető (és ebből kifolyólag stabil).

4. Karúszóval egész jól ellebeg a víz tetején. Ezt onnan tudjuk, hogy voltunk Agárdon a fürdőben, ahol Sárit szinte ki sem lehetett szedni a vízből. A medence szélén lévő ülőrészen amúgy leért a lába, de a kedvenc játéka az volt, hogy legyalogolt róla, és lebegett a mélyvízben. Még az sem zavarta, hogy vizes lett a haja, sőt, utána együtt le is zuhanyoztunk, és hajat is mostunk, aminek csak a végénél tört el a mécses, de az is amiatt, mert én már sokat bénáztam. Utána minden nyanyának az öltözőben azt mutogatta, hogy milyen szép lett a haja.

5. Kedvenc helye a garázs, ha és amennyiben apa szerel. Ha nem, akkor is. Odamegy, fog egy csavarhúzót (újabban van neki játék) és elkezd csavarozni valamit. Amíg Cs. a biciklijét szerelte, addig Sári is a sajátját (van neki háromkerekűje, igaz, még nem tudja tekerni, de már nagyon próbálkozik). Meg általában akármit megszerel, különös tekintettel babakocsi biztonsági övekre.

6. Babázik. Babkocsiban tologatja, tisztába teszi, megeteti, öltözteti őket, persze, nem feltétlenül csak a babákat, hanem a báránykájától kezdve mindent, ami csak egy picit kisebb nála, és elbírja.

7. Imád öltözni. Persze, még nem mindig sikerül, de ha megkaparint valamilyen ruhadarabot (mindegy, kiét), akkor az a minimum, hogy valamilyét beledugja. Hosszú percekig képes elszöszmötölni a nadrágfelvétellel - persze, egy idő után bedühödik, de ez így van rendjén, elvégre csak én vagyok az anyja, vagy mi...

Egyébként Sárikittyomot ez a gaz anyja megint napokra magára hagyja, illetve az apjára, de ez az én rossz érzéseimen mit sem változtat... megint meló van, ráadásul hosszabb és több, mint a múltkor, így valószínűleg 2 és fél napig nem fogom látni Sárit. Nagyon be vagyok tojva, hogy ő, de leginkább hogy én hogy fogom viselni. Viszont ennek is el kellett jönnie, én akartam önmegvalósítani, dolgozni, pénzt keresni, akkor ezt be kell vállalni. Csak olyan nehéz... 

A gyerek tökéletesen kommunikál, már ha azt vesszük, hogy a kommunikáció célja más emberek akaratod szerinti mozgatása. Elmagyarázza, ha éhes, ha szomjas, ha ez vagy az a baja, hogy mit akar csinálni - és ez tulajdonképpen egy ekkora gyerektől már el is várható. A NEM-en kívül értelmes magyar szavakat nem használ, de a nyelvet tökéletesen érti - nem csak olyan szinten, hogy "hozd ide ezt vagy azt", hanem sokkal bonyolultabb módon is - pl. "guggolj le a csúszda elé, és várd, hogy lecsússzon a (plüss)kutyus, majd kapd el, hogy ne essen bele a homokba". 

Persze, hogy várom, hogy elkezdjen beszélni, de erre aztán már tényleg nem fogok ráparázni, mint az eddigi összes dologra. Ehelyett lelkesen próbálom megfigyelni Sárit, hogy bizonyos - általa sűrűn használt betűkombinációk (aka: szavak) vajon mit jelenthetnek Sárinyelven. Mostanában pl. sokat mondja azt, hogy dadu. Tegnap reggel szokás szerint hemperegtünk az ágyban (így hívjuk azt a közkedvelt reggeli tevékenységet, amikor Sári átjön hozzánk, és Cs. meg én félkómásan, általában alva tűrjük, hogy a Lány felváltva másszon meg minket, nyomkodja ki a szemünket, turkáljon az orrunkban, meg hasonló kedvességek), amikor Sári már huszadszor ismételte el, hogy dadu. Végül rákérdeztem, hogy mi az a dadu, erre rámutat az apjára, és közli, hogy dadu. Cs. persze rögtön kihúzta magát, hogy végre, őt nevén nevezi a gyerek, de azért megkérdeztem, hogy ha apa dadu, akkor anya micsoda. "Duda". Aham... 

Szóval apa dadu, és ezt amúgy tegnap még vagy ezerszer megismételte, a dudát viszont többet - legalább is rám való hivatkozásképp- nem használta. Cs.-nek dagadt a melle a büszkeségtől, hogy őt külön néven emlegeti a gyerek, de őszintén szólva nekem mára elment az ebbe vetett bizodalmam, ugyanis azóta kiderült, hogy a dadu is többféle szövegkörnyezetben került elő (pl. reggelire várva, a nyuszit maga után húzkodva, ésatöbbi), vagyis olyankor is, amikor az apa szónak tulajdonképpen semmi értelme nem lett volna. Úgyhogy lehet, hogy a dadu valamilyen általános érvényességű dolog, mint pl. az izé, vagy urambocsá' felszólítás (add ide MOST), vagy hasonlók.

A nyelv kódolása folyamatban... 

Tegnap lementünk a tóra fürödni. Mókás, mert bár huszoniksz éve élek a tó közelében, még mindig tartogat számomra meglepetéseket - mint kiderült, a kajakos-pálya mellett, ahová évekig jártam evezni egy eldugott kis strand -vagyis inkább vadkempingező van kialakítva. Tényleg nagyon el van dugva, mert konkrétan sehol nincs kiírva, hogy itt akkor most lenne egy lépcső, és földes út vezet oda is. Meg persze nagyon kis lepukkant szabadstrand, mert tényleg csak egy lépcső vezet a vízbe, a fű inkább gaz, és az is ki van száradva, no meg sehol egy fa - még szerencse, hogy délután mentünk, így a három fűszál által keltett árnyék pont elég volt...

Annyira utálok a tóban fürdeni a tenger után! Szerencsére Sárikittyomnak nem voltak ilyen fenntartásai, mert boldogan lubickolt, még úgy is, hogy az egyik karúszójának az egyik fele ki van lyukadva. Most már amúgy simán fennmarad a vizen, bár A-ból B-be még nem tud átevickélni, de legalább már nem süllyed el, és nem nyel vizet sem. És nem utolsósorban mindezt nagyon élvezi, épp ezért rejtély, hogy akkor az esti fürdést miért nem (bár amióta újra kiskádban fürdik, annyit legalább elértünk, hogy hajlandó beleállni a vízbe...). Viszont az úszógumit ki nem állhatja, úgyhogy direkt jó, hogy kidobtunk rá kétezer forintot...

De mi a nonpluszultra volt a strandon, az a rengeteg kutya, amik ott játszottak körülöttünk. Különösen egybe szeretett bele Sári, és ő is Sáriba, egy bizonyos Artúr nevezetű fehér kis szőrgombócba. Épp Sári-méretű kutya volt, és nagyon szeretett volna a Lánnyal haverkodni: odaszaladt hozzánk, belemászott Sári ölébe, és össze-vissza nyalogatta az arcát (khm, én ezt nem annyira bírom elviselni)... Sári közben sikongatott a boldogságtól, meg attól, hogy a kutya szőre csikizte, de azért megsimogatni igazából nem merte, pedig a kutyus nagyon kínálta magát. De azért nagyon ment utána...

Cs.-vel ezért úgy gondoltuk, jó volna Sárinak egy kisebb kutya (is), mert Brutusz azért nagyon nagy, konkrétan háromszor nagyobb a gyereknél (súlyban meg vagy hatszor), és azért bármennyire is szereti Sárit, nem igazán játszópajtásnak való, már csak a méretei miatt sem. Ugyanakkor nem tudom, mit szólna (mármint a kutya), ha hazahoznánk egy porbafingó vetélytársat (vagy játszótársat?), lehet, hogy bántaná... T. szerint ha a másik kölyök, akkor nem lehet gond, de azért én kicsit aggódom... Na mindegy, majd keresgélünk kutyust (Cs. mindenáron tacskót akar, én meg valami szőröset), aztán legfeljebb feltételesen hozzuk el... Már ha ilyet lehet.

Sári azóta természetesen mindenkinek azt "meséli", hogy hogyan törölte képen a kutya a nyelvével, ami annyiból áll, hogy kidugja a nyelvét, és lefetyel. Nem tudom, mikor  kezd majd el beszélni, de gondolom, nem kevés vidámságot fog a csacsogásával okozni, amikor már a testbeszédén is annyit röhögök...

Tegnap felkerekedtünk családostul, és elmentünk a Veszprémi Állatkertbe, vagy modern nevén a Zoo Veszprémbe. Idejét sem tudom, mikor jártam utoljára állatkertben, de az biztos, hogy külföldön történt, és leköpött egy láma. Most sem miattam vágtunk neki (nyilván), hanem Sári miatt, aki a másfél évesek minden lelkesedésével egyszerűen rajong az állatokért. A háziállatok hangutánzás terén már elég jól mennek, és mivel mostanság egy Oliver nevű kismajom a kedvence, így gondoltuk, megmutatjuk neki a majmokat élőben is. Nemcsak azért mentünk Veszprémbe, mert közel van, hanem mert a város gyönyörű, és halvány emlékeim szerint az állatkert nem olyan nagy, mint a pesti, így talán jobban befogadható egy picurinak.

Nagy általánosságban nekem nagyon tetszett az állatkert, nagyon tiszta, rendezett, árnyékos, zegzugos, és mindenhol telepített fa padok és asztalok vannak. A gyerekekre -mint fő közönségre is gondoltak az állatkert vezetői, ugyanis nagyon szépen kialakított játszótereket is építettek, számszerint kettőt, ha jól számoltam. A gyereket nyugodtan szabadjára lehet engedni, mivel a járda nem olyan széles, így ha rohangál is, biztos nem kerül ki a látótérből, és a rengeteg fa miatt szinte mindenhol kellemes hűs van. A terület viszont elég nagy ahhoz, hogy a babát és a szülőket is jól lefárassza, legalább is mi legyalogoltuk a lábunkat - aminek többek között az is volt az oka, hogy térképet nem tudtak adni a pénztárnál (nyomdában van), az eligazító táblák meg azért elég gyéren voltak kipakolva, így legtöbbször vaktában szaladgáltunk.

Nos, bizonyára egy vidéki állatkerttől nagyon szép teljesítmény az, amit Veszprémben összehoztak, hiszen kulturált körülmények között tartanak elég sok állatot - de valahogy mégis hiányérzetünk volt. Nem akarok kötelezően fikázni, mert vannak medvék (igaz, aludtak), tigris (igaz, elbújt az árnyékba), oroszlán (elbújt az árnyékba), farkas (elbújt az árnyékba), hiúz, "geopárd", egyéb nagymacskák (igen-igen, elbújt az árnyékba), óriási orrszarvú (banyek, én nem tudtam, hogy ez ekkora!), meg egy csomó egyéb sosem hallott fajta állat, de  a Sárinak igazán érdekes és várva várt csacsik és pónik karámához vezető út le volt zárva, így őket se megetetni, de csak megcsodálni sem tudtuk. Az állatsimogató is egy kisebb csalódás volt (nekem), ugyanis volt vagy ezer kecske, de más nem. Emlékeim szerint az ilyen helyeken legalább egy bárányka szokott flangálni, és az a gyerek másik kedvence. Nos, itt egy sem volt, ellentétben a kecskék marha agresszívak voltak, mert egy nyugdíjas nénike megcsörrentette a nylonzacskóját, mire egy húsz kecske "támadt" rá, kaját remélve... Szóval én a háziállatokat hiányoltam, Cs. viszont az elefántot, ami nélkül nem állatkert az állatkert. Pedig az, és ezt a majomház is bizonyítja, ami nagyon szép, nemrégen lett építve. A csimpánzokat sajnos nem láttuk, mert hűsöltek, de azt szemügyre vehettük, ahogy a pávián hím izélgatta a micsodáját - khm... huzamosabb ideig. Ilyenkor azért örülök, hogy Sári még nem beszél, és nem tesz fel kínos kérdéseket, mert azt azért megfigyeltem, hogy a nagyobb gyerekekkel közlekedő szülők észlelve a kényes helyzetet bizony igyekeztek minél hamarabb elhúzni a csíkot a helyszínről...

A majomházban amúgy rendkívül kulturált WC, és pelenkázóhelyiség is található - szoptatós fotellal, zárható ajtóval. Cs. külön felhívta a figyelmemet rá, hogy itt átpelenkázhtnánk a gyereket, de ő meg nem akarta, így nem erőltettem. Ahogy kiértünk a kapun, éreztem, hogy kakis... így megy ez mifelénk.

Aztán megálltunk még a játszótéren kicsit pihenni, Sári pedig tőle nem megszokott bátorsággal sétálgatott fel-alá a homokban, sőt, még arra is hajlandó volt, hogy egy idegen kislánnyal megossza a vietnami-kalapra emlékeztető hintát. Itt már nagyon fáradt volt, de azért még elmentünk megnézni a medvét, hátha felébredt, ami így is volt, csak sajnos addigra a tömeg is megérkezett - akik szintén a macira voltak kíváncsiak. Amúgy ez a medve tényleg brutálisan nézett ki - érdekes, mennyire másképp él a képzeletemben (talán a plüssállatok miatt). Sárit mindenesetre nem túlzottan hatotta meg a maci (Bodza a becsületes neve), úgyhogy a farkast már nem erőltettük, úgyis elbújt az árnyékba. 

Kint aztán ettünk lángost, Sári meg egyfolytában az ugrálóvárra szeretett volna felmászni, de hiába magyaráztam neki, hogy ő még kicsi, csak ment, és ment oda. A árat üzemeltető pasi nem volt túl bababarát, mert túl azon, hogy ott cigizett a gyerekek előtt, egy kedves szava nem volt a lánykához. Jó, nem várom el, hogy öntyömpöntyömözzék körül a gyereket, de bakker, egy mosoly azért nem nagy ügy, főleg olyantól, aki a gyerekekből él...

Sári persze hazafelé elaludt, viszont itthon, ahogy kell, fel is ébredt. Akárhogy erőlködtünk (szépszóval, babusgatással, együttalvással, szigorral) ő aznap már nem akart többet aludni, így este 9-ig nagyjából 45 perc szundival nyomta végig. Nem volt különösebben nyűgös, viszont egész délután az állatkertet mesélte, a következő szavakkal: "Brumma-brumma, majm, brumma, i-áááá, brumma (kéz fej felé emelése - jelentése: nagy), majm".

Eddigi leghosszabb -több, mint 24 órás- távollétre kényszerültem Sáritól egy amúgy remekül sikerült, de nagyon fárasztó munkával teli nap miatt - amiről bővebben majd a máik blogban beszámolok.

J-vel mentünk forgatni, és mivel reggel fél 9 körül már a helyszínen kellett lenni, így az tűnt a legésszerűbbnek, ha náluk alszom. Ő Kisvacakot már korábban lepasszolta a nagyszülőknek, így gyerektelenek voltunk mindketten. Pénteken viszont csak este 8 körül tudtunk hazaindulni, így esély sem volt rá, hogy Sárit még ébren látom aznap. Vagyis csütörtökön, és pénteken is nélkülem aludt el, amire azért már volt példa, de sosem úgy, hogy előtte nap egyáltalán nem látott! Izgultam, hogy ő hogyan viseli, de azon még jobban, hogy én mit fogok csinálni. Bár eléggé lefoglalt, és lefárasztott a forgatás, úgyhogy ezen gondolkodni csak este hazafelé a kocsiban volt időm - itt viszont olyan rossz érzés tört rám, hogy azt hittem, menten elbőgöm magam.

Mindeközben Sári látszólag nagyon vígan elvolt nélkülem. Igaz, mint a későbbi beszámolókból kiderült, csütörtökön a mamája altatta (volna), de ez a kis rosszaság kihasználta, hogy a Mama olyan engedékeny, és még fél 10-kor is tombolt a szobájában. Ezt már az apja is megunta, úgyhogy rendett tett az anyósa, meg a lánya között, és egy perc alatt elaltatta Sárit (az apjánál tudja, hogy nincs kecmec, nem is próbálkozik...). Pénteken egész nap rossz volt az idő, így leginkább bent voltak Cs.-vel, aki mindenféle szamaras képeket mutogatott neki, mert most éppen a szamár az aktuális kedvenc. Délután aztán megint mamázott a leányzó, és minden gond nélkül aludt el este.

Egyszóval látszólag teljesen jól viselte a távollétemet, engem viszont eléggé megviselt, hogy egész nap más gyerekeit videózom, a sajátom meg ki tudja, mit csinál. Hiába vágyom már arra, hogy kicsit más is legyek, mint anya (dolgozó nő), mégis nehéz átlényegülni.

Mindenesetre reggel, amikor Sári felébredt, és Cs. behozta közénk, a babó hozzámbújt, és átölelte a nyakamat. Hosszú percegik feküdtünk így, pedig direkt figyeltem, nem aludt el. Aztán eszkimópuszisat kellett játszanunk (orrösszedörzsölést), majd levittem, megittam a kávémat, de mivel úgy éreztem magam, mintha előző éjjel megittam volna kábé 5 Tequilát, ezért inkább úgy döntöttem, hogy visszafekszem (nagyon régen nem voltam ilyen iszonyatosan fáradt). 9 körül keltem, és azóta igyekeztem minél többet Sárival lenni. Úgy éreztem, ő is jobban igényli, de főleg nekem volt rá szükségem.

Amúgy a mai nap egy csomó érdekességet figyeltem meg rajta. Van neki egy óriási plüss virágja, ami egy polcon lógott, ami egy asztal felett áll. Én az asztalnak dőlve álltam, a virág a vállamat súrolta, Sári az ölembe kéredzkedett, és mondta folyamatosan, hogy vijájó, vagy valami hasonlót. Rákérdeztem, hogy a virágot akarja-e, bólogatott, és örült, amikor megkapta. Aztán kicsit később kivette a babáját a babakocsiból, majd fel-alá járkált vele, miközben ismételgette, hogy biji-biji.Majd ráültette (igazából beletömködte) a babát a bilire, és közölte vele, hogy psssssss. Ezután délután a Virágéknál ég a világot énekeltem neki, és a "Zimmezumm, zimmezumm, recefice" után ő mondta, hogy Bumm-bumm-bumm, pedig ezt a dalt már tényleg régen nem hallotta. Azóta így énekeljük, én elkezdem, ő befejezi.

Mindemellett kellemes meglepetésként észrevettem ma, hogy az öröklött háromkerekű biciklijén, amin pár hete még nem érte el a pedálokat, ma már vígan tudja tartani a pedálon a lábát. Persze, tekerni még nem tudja, de ha tologatom, már nem csúszik le a lába. Sajnos nincsen tolókarja, így görnyedni kell, de Sári nagyon szereti! Milyen nagy már: nemsokára biciklizni fogunk!

Erről jut eszembe - ma ki akartunk menni biciklivel arra a játszótérre, amit még a tavasszal Cs. barátjáék építettek. Állítólag nagyon szép, de mivel a város másik végén van, így nem nagyon jutottunk el eddit (az az igazság, hogy akárhányszor elindultunk, még mindig közbejött valami). Ma biciklivel akartunk menni, természetesen Sári gyerekülésben, nem a háromkerekűvel... El is indultunk, Cs. marha büszkle is volt, mert a nemrégiben általa felújított ezeréves versenybringája százszor gyorsabban ment, mint az én Mountan Bike-om. Na, mindenestre most sem jutottunk messzire, csak a főútig, ott ugyanis fel kellett jönni a járdára, aminek a hupliit a szuper bicikli nem bírta ki, és kidurrant a gumija... Innentől kezdve tolhattuk haza a bicikliket, kb. három kilométer volt, ne mondjam, milyen nehéz a kerékpárt úgy tolni, hogy közben egy 11 kilós csücsül rajta... Ez volt a mai kaland.

Kiderült, hogy nyáron is van Ringató, így ma felkerekedtünk Sárikittyommal (úgyis hanyagolva volt szegénykém általam a munka miatt), és benéztünk. Mivel biciklivel mentünk, amit a leányzó imád, ezért az alaphangulata jó volt, ám amint beléptünk a terembe, szegénykém egy centire sem akart eltávolodni tőlem, mondhatni, a nyakamba csimpaszkodott végig, és nagyon komolyan figyelt. Hiába szóltak a kedvenc dalai, vagy játszottuk a kedvenc játékait, egy halvány mosolyt sem tudtam az arcára csalni...

Mindeközben a többi gyerek természetesen rohangált, kiabált, tört-zúzott (na persze törvényes kereket közt), egyszóval jól érezték magukat. Olyan furcsa, mindig azt hittem, hogy nekem is ilyen nagyvagány gyerekem lesz - és nem. Pedig itthon Sári igazi kisördög (Hétfő, szerda, csütörtök, Sári ma egy kisördög...), egész nap meg sem áll, jön-megy, kipakol, bepakol, szétrámol, sőt, mondhatnám, hogy tudatosan rosszalkodik, mert miközben csinálja, amiről tudja, hogy csintalanság, lesi azokkal a kis huncut szemeivel, hogy ki nézi. Egyre okosabb, egyre ügyesebb, most már sokkal inkább kisgyerekes, mint babás...

Igaz, amikor a Ringatón belekuporodott az ölembe, és összegömbölyödött, mint egy kiscica, akkor azért újra babás volt.