Annyit dolgoztam az elmúlt pár hétben, hogy lóg a belem. Nem baj, ha sok a munka, az egyfelől több pénzt is jelent, másfelől legalább eltereli a gondolataimat. Emellett Sári egyik betegségből esik a másikba – természetesen ezen is pörgök, mert ilyenkor beindul a jól megszolgált szorongásom, hogy biztos valami nagyobb baja van, azért beteg állandóan. De a doki nem aggódta túl a dolgot (szokás szerint), úgyhogy talán nekem sem kellene. Persze, könnyű ezt mondani.
Múlt héten külföldön voltam 4 napot, minden nap reggeltől késő éjszakáig dolgoztunk, de végül sikerrel zárult a projekt. Ezt a sikerélményt már rég éreztem, talán utoljára még az előző munkahelyemen, és egészen felvillanyozott a dolog. Ezért hétfőn azzal a lendülettel jöttem be dolgozni, hogy én igen is többet akarok csinálni. A jelenlegi munkaköröm már rutinná silányult (ami nem az én személyes tehetségemnek, hanem a feladatok egyszerűségének köszönhető), tulajdonképpen már a kezdetekkor sem elégített ki, hacsak nem abban a tekintetben, hogy 4-kor kieshet a kezemből a toll. Mindamellett megcsillant egy halvány lehetőség egy párhuzamos vezetői szinten, amin –ha akarom ezt a pozíciót – már most el kell kezdeni dolgozni. Ez persze egyet jelent azzal, hogy gyereket mostanában ne tervezzek – mondom mindezt úgy, hogy egyenlőre még nem vagyok benne biztos, hogy akarok-e valaha egyáltalán.
Mondtok, amit mondtok