Annyit dolgoztam az elmúlt pár hétben, hogy lóg a belem. Nem baj, ha sok a munka, az egyfelől több pénzt is jelent, másfelől legalább eltereli a gondolataimat. Emellett Sári egyik betegségből esik a másikba – természetesen ezen is pörgök, mert ilyenkor beindul a jól megszolgált szorongásom, hogy biztos valami nagyobb baja van, azért beteg állandóan. De a doki nem aggódta túl a dolgot (szokás szerint), úgyhogy talán nekem sem kellene. Persze, könnyű ezt mondani.

Múlt héten külföldön voltam 4 napot, minden nap reggeltől késő éjszakáig dolgoztunk, de végül sikerrel zárult a projekt. Ezt a sikerélményt már rég éreztem, talán utoljára még az előző munkahelyemen, és egészen felvillanyozott a dolog. Ezért hétfőn azzal a lendülettel jöttem be dolgozni, hogy én igen is többet akarok csinálni. A jelenlegi munkaköröm már rutinná silányult (ami nem az én személyes tehetségemnek, hanem a feladatok egyszerűségének köszönhető), tulajdonképpen már a kezdetekkor sem elégített ki, hacsak nem abban a tekintetben, hogy 4-kor kieshet a kezemből a toll. Mindamellett megcsillant egy halvány lehetőség egy párhuzamos vezetői szinten, amin –ha akarom ezt a pozíciót – már most el kell kezdeni dolgozni. Ez persze egyet jelent azzal, hogy gyereket mostanában ne tervezzek – mondom mindezt úgy, hogy egyenlőre még nem vagyok benne biztos, hogy akarok-e valaha egyáltalán.

Tegnap este fél 10-kor megjelentünk a 6 hetes kontrollon. Persze, semmi nem derült ki a szövettanból. A doki szerint sorozatos vetélőnek számítok, így ki kellene vizsgálni, csakhogy engem már minden létező dologra kivizsgáltak Eszter után, és nem derült ki semmi, vagyis ötlete sincs, hogy mit nézzen még meg. Ezért elküldene egy pesti vetélés-specialistához, hátha az tud valamit hozzá(m)tenni. Meggugliztam a pasit, állítólag tényleg nagy szakembernek számít, viszont mindenki szerint 3 napos hideg élelemmel kell készülni hozzá, mert annyira sokan próbálnak nála szerencsét.

Hát nem tudom. Megint egy csomó vizsgálat, idő és pénz, amiből várhatóan semmi nem fog kiderülni, csak az, hogy az átlagnál szerencsétlenebbek vagyunk. Van egy olyan érzésem, hogy ezt a felesleges energiát másra kellene fordítani, mégis tudom, hogy végig fogom csinálni a tortúrát, mert hátha mégsem csak a véletlen magyarázza a babák elvesztését, hanem van orvosilag magyarázható és esetleg kiküszöbölhető oka is. Viszont annak valahogy jobban örültem volna, ha azt mondja az orvos, hogy nincs itt semmi baj, ilyen mindenkivel megtörténik, tessék csak tovább próbálkozni.

Egyébként szerintetek is a nőgyógyászok finoman szólva is feminimek?

Sári tegnap ezt énekelte (állítólag egész nap):

"Mohát szedni jobb, mint meghalni."

Azt mondta, ez Eszter dala.

2013. farsangjának emlékére csak annyit mondanék, hogy Sári sellő volt, és még szerencse, hogy jártam hastáncolni (és már nem járok), és egy meg nem valósult ruhaötletből maradt anyag, amiből olyan frankó sellőruhát rittyentett a dédi, hogy minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy Sárinak volt a legjobb jelmeze az oviban. Mert a többi kislány is természetesen Csingiling, meg Belle és a fenetudja milyen Disney-hercegnő volt, de az ő ruháikat mind a kölcsönző gyártotta, nem a dédijük. Meg anyujuk, aki ugyan nem túl szépen, de annál nagyobb lelkesedéssel varrogatta a gyöngyből a kagylókat, meg halakat a ruhára…

Az külön öröm, hogy –legalább is amíg ott voltam- Sári elmélyülten táncolt és rohangált a két kis barátnőjével, akik közül az egyik azóta meg is hívta a szülinapjára. Ez az első alanyi jogon szerzett születésnapi meghívása, ami azért azt is jelzi, hogy a lentebb említett antiszociális közösségen kívüliség, ha lassan is, de talán elmúlni látszik.

 - A Danika nem nő* alvás közben, hanem büdösödik!

*Mi azt szoktuk mondani Sárinak, hogy alvás közben nő a gyerek.

10 hetes terhes kolléganőm egész pénteken azzal szórakoztatott minket, hogy a magzatról készült UH-képeket mutogatta, illetve babakocsikat és babaruhákat keresett a neten. Egy élmény volt az a nap is, szerencsére sok a munkám, így nem nagyon van időm ilyeneken agyalni. De –ha minden jól megy, márpedig miért ne menne jól, hiszen a rossz dolgok csak és kizárólag másokkal történnek meg- még 25 hétig követhetem nyomon ennek a lelkes-terhesnek a fejlődését. Amúgy is potyognak körülöttem a gyerekek, többek között ezért sem járok már hastáncra.

A jógatáboros zenész-népművelő és oltásellenes szülőknek meghalt a második babájuk. Nem tudok többet a dologról, nem is szeretném más emberek tragédiáját vádaskodásokkal fokozni. Nagyon sajnálom a kisfiút, a családot, és csak remélni tudom, hogy a sajátos elveiknek semmi köze nem volt a babájuk halálához.

Sárival tegnap hazafelé tartottunk balettról, amikor megkérdezte, hogy igaz-e, hogy a kisbaba a lányok p****ján* keresztül születik-e meg. Kicsit váratlanul ért a téma, mert valahogy máshogy képzeltem el az első felvilágosító beszélgetést, nem a latyakban hazafelé araszolva… de ember tervez, Sári meg kérdez, úgyhogy nem volt mit tenni, válaszolni kellett a kérdésre. Elmondtam, hogy tényleg igaz, van ott egy lyuk, amin kibújik a baba. Persze, adódott a kérdés, hogy ő is így született-e. Először nem akartam azzal sokkolni, hogy van olyan, hogy az anyuka hasát felvágják, és úgy szedik ki a babát, de mivel nem akartam hazudni neki, így bevezettem a császármetszés rejtelmeibe is, persze, csak olyan finoman, hogy nehogy megijesszem. De egész lazán vette a dolgot, igaz, a kérdésemre, hogy honnan jött most ez a téma, azt felelte, hogy ő maga találta ki, mert bár korábban nem hitte, hogy a kisbabák a p****n keresztül születnek, de most már elhiszi, és azt is, hogy nem minden baba születik így.

Viszont mivel arra nem tért ki a kérdéseivel, hogy ha ott jön ki a baba, akkor ott is megy-e be, így a gyártási részét nem magyaráztam el a folyamatnak.

Amikor otthon említettem Cs.-nek, hogy mik foglalkoztatják a lányát, teljesen kiakadt, hogy én miért világosítottam föl a gyereket. Szerinte ugyanis ezzel csak megijesztem. Természetesen totál ledöbbentett a reakciója, egyrészt, mert ez egyáltalán nem volt neki ijesztő, másrészt pedig miért kellene gólyával hülyítenem, amikor az igazság a legegyszerűbb. Az oviban meg nyilván beszélnek erről, hiszen honnan máshonnan jött volna a téma most elő? Amúgy ha jól emlékszem, én sem voltam sokkal idősebb, amikor Anyu elolvasta nekünk a Peti, Ida és Picuri c. könyvet, ami emlékeim szerint egy tök jó felvilágosító könyv, sokáig a kedvenc olvasmányom volt (már amikor tudtam olvasni). Mivel a mienk valahova eltűnt, így rögtön meggugliztam, hogy hol lehetne megszerezni, de Cs. ezen is kiakadt, mert szerinte nem kell ezt ráerőltetni a gyerekre, ráérünk erre 10 éves korában.

Szerintem meg akkor kell válaszolni a kérdésekre, amikor azt a gyerek felteszi, és ok, hogy most még csak az output izgatja, de szerintem hamarosan eljön az idő, amikor az input is érdekes lesz neki.

Nem tudom, hány olvasóm van, de érdemes lenne esetleg itt beszélgetést indítani a témáról: ki, mikor, hogyan lett felvilágosítva, és ki, mikor és hogyan tette/tervezi megtenni ezt a gyerekénél. Úgyhogy nyilatkozzatok bátran!

*Szeretném, ha a a p**** szót a google-ba beírva nem az én blogom lenne a találati lista élén, ezért csillagoztam ki, de gondolom, mindenki tudja, mire gondolok.

Cs. karácsonyi ajándékát – egy szlovéniai hétvégét – most váltottuk be: persze, így is volt tervezve, csak így jobban hangzik. Alaposan felkészültünk: én pl. két szett síruhát kértem kölcsön, mert nekem sajnos egy sincs. Szlovéniában meg magasak a hegyek, és hideg is van. Sárit ezúttal nem vittük, aminek ő nagyon nem örült, de szerintem mindkettőnkre (mármint Cs.-re és rám) ránk fért egy kis kettesben töltött idő.

Azt hiszem, Szlovénia az az ország, ahol egyrészt minden van, és az 2 nap alatt tökéletesen bejárható. Meg persze az már a nyugat: euróval fizetnek, ugye, de ami fontosabb: az utak még ebben a téli időben is tökéletesen szárazra vannak csutakolva, de basszus, még a bicikli utakat és járdákat is takarítják! A szomszéd útjai mindig tisztábbak, ahogy a mondás is tartja, úgyhogy Cs. úgy döntött, inkább ott szeretne élni. Mondjuk, nem beszélünk szlovénül, de amerre jártunk, mindenki tökéletesen bírta az angolt, úgyhogy a kommunikációval sem lehet majd gond.

El is felejtettem mondani, hogy a múltkor színházban voltunk Sárival, mert bérletünk van, és ez volt az első előadás. Marhára semmi kedvem nem volt menni, pedig szeretem a színházat, de annyira beteg voltam, hogy ez szegte kedvem – azóta köszönöm, már jobban vagyok, ellenben a kreha az egész családon (a dédi kivételével) végiggyalogolt. A legbetegebb talán Cs. volt, és most a hisztifaktort levonva vagyok kénytelen elismerni, hogy tényleg rosszul volt, a hangját konkrétan nem ismertem meg a telefonban, pedig az eltelt 12 év alatt jó sok hangját hallottam már… na mindegy, mára már elmondhatjuk, hogy ő is megmarad.

Na de vissza a színházra: szóval a Dzsungel könyvét mentünk megnézni. Délután 3-as előadás volt, ami azért sejtette, hogy mégis mire számítsak: de azt azért nem gondoltam volna, hogy az előtérbe érve még Sári is befogta a fülét, mert nem bírta a ricsajt. Adva volt ugyanis vagy 1000 óvodás/kisiskolás gyerek, és hát normálisan 1000 decibellel kiabáltak egymásnak. Viszont meg kell jegyeznem, hogy nemcsak harsányak ezek a kölykök, de rendkívül trágárok is – és mindnek okostelefonja van, basszus, miből élnek ezeknek a szülei, és egyáltalán, hova tart ez a világ?

Hatalmas jellemem újabb ékes bizonyítéka a pénteki nap, amikor is két volt osztálytársamról derült ki, hogy terhesek, ráadásul mindkettő júliusra várja (amikorra ugye én is vártam volna...). Az egyik a gyerekorvos lánya, I. Ez az info reggel talált képen, amikor Sárit vittem dokihoz, mert beteg (azóta amúgy én is, de ez mellékszál). Az orvos akkor mondta. Aztán este S.-val skype-oltam, aki -mintegy mellékesen- elejtette, hogy újra terhes. Zsófi, a lánya 15 hónapos... Júliusra várja. Mit ne mondjak, nem volt őszinte a gratulációm, és ezt nyilván ő is érezte Amúgy sem lehetett könnyű neki elmondani, hogy mi van, pont nekem - nem hiába várt vele a 15. hétig. Amikor pedig elbőgtem magam, csak úgy, bele a kamerába, úgy éreztem, fel kell világosítanom a legutóbbi sikertelen próbálkozásról.

Mit reagált?: "Örökbefogadáson még nem gondolkoztatok?".

Onnantól kezdve, hogy megjelenik a két csík a teszten, egy anya élete csupa lemondás (van, akinek már a teszt előtt is), önmaga állandó hátrahelyezése a prioritási listában. És ez most nem hiszti, csupán a tények. Kezdve azzal, hogy a teszt pillanatától nem lehet inni, bulizni meg nem illik, majd a hízás, fájdalmas szülés, szoptatás, éjszakázás, karrier-feladás, korán kelés, mert a gyereket mindig anya viszi oviba. Legalább is nálunk. Mert így alakult. Mert én könnyebben kelek 6-kor, mint Cs.

Felmerül az emberben a kérdés, hogy mikor jön el a pillanat, amikor egy kicsit az anya is lehet önző. Kötődő nevelés szerint nyilván soha. Ha már gyerekszülésre adtad a fejed, akkor viseld ennek minden következményét. Én viszont soha nem voltam mintaanya (szegény Sári), és tény, hogy igyekeztem mindig is megfelelni a kimondott, vagy kimondatlan elvárásoknak, de a dolgok azért dolgoznak bennem, aminek az eredménye frusztráció, és állandó lelkiismeret-furdalás: hogy nem vagyok (elég) jó anya.

Mert itt van ez az ovi-dolog. Amióta Sári közösségbe jár, ennek menedzselése valahogy az én dolgom lett. Legalább is a reggeli, mert a délutánit Anyu bevállalta. Ez nagy mázli, mert hiába adtam fel a jól fizető, szellemileg kielégítő munkámat egy olyanért, ahol 4-kor kiesik a kezemből a toll, így sem tudnék ¾ 5 előtt az oviba érni – Anyu pedig 3-kor el tudja hozni Sárit. Szóval ez a része le van tudva, na de még így is maradnak a veszekedős-ordibálós-„öltözz már, vagy itthonhagylak!” reggelek, amik már tényleg az idegeimre mentek (Sári meg láthatóan lelki beteg volt már tőlem), főleg úgy, hogy a kiabálások ellenére is minden áldott nap elkéstem. Ezért múlt héten kivertem a hisztit, és közöltem Cs.-vel, hogy akkor most egy hétig ő viszi Sárit, egy hétig én. Még akkor is, ha így nekik fél órával korábban kell kelniük, csak azért, hogy én 20 perccel tovább alhassak. Önzőség lenne? Talán igen. Furdal is az oldalam, de basszus, ma Sári, mint a kisangyal, 6.55-re talpig overállban állt az ajtóban, miközben én nagyon kényelmesen, és nyugodtan kentem fel a sminket, mert tudtam, hogy még reggelit is fogok tudni venni. Igaz, hogy ma azért csak 5 perccel keltem korábban, mint szoktam, de mivel a mai nap ennyire jól ment, holnap valóban fél 7-ig fogok aludni. Ilyen egyszerű vágyaim vannak. A bonyolultabbakon úgysem lehet ilyen könnyen segíteni.

Sári –nem is értem, de- annyira lelkesen jár balettra, hogy amikor kiderült, hogy a balett tanára az oviban is tart foglalkozást, közölte, hogy oda is szeretne menni. Mivel egyrészt ráfér az extra gyakorlás, másrészt annyira nem drága, harmadrészt így legalább ő is mehet különórára, nem csak a kivételezettek, így belementem. Jelenleg tehát az abszolút anti-balett tehetség lányom heti 3 balett foglalkozáson vesz részt.

Azért az így összejövő havi 6500 Ft (plusz persze tornadressz, „tapadozós”-nadrág, cipő, stb) nem kidobott pénz. Múlt héten akkor dobtam egy hátast (majdnem), amikor az óra végén minden kislánynak be kellett mutatni egy nehéz gyakorlatot (az ilyenektől előre fázom, mert a többi, Sárinál sokkal kisebb lány általában nagyon ügyes, Sári meg jól elbénázta eddig ezeket), és Sári egy szinte tökéletes hidat prezentált ott mindenki előtt. A mellettem ülő –szintén tökbéna gyerekű- anyuka meg sárgult az irigységtől („Nekünk még a kezünk nem áll jól” – mondta, természetesen T/1-ben…). Höhöhöhö…

Aztán tegnap hazaérve Sári azzal fogadott, hogy meg tudja csinálni a fészket. (Nem találtam róla képet, úgyhogy megpróbálom leírni). Ebben a pózban a gyerek hasra fekszik, felnyomja a felsőtestét a karjával, és annyira hátrahajol, amennyire csak bír. Közben a lábait behajlítja, spiccel, és megpróbálja a lábfejével megérinteni a fejét. Nos, meg lehet próbálni, nekem kb. fél méter van a fejem és a lábam között  - Sárinak viszont tegnap óta mínusz 1 centi!!! Csak emlékeztetőül magamnak: én azért adtam fel annak idején a balett karrieremet, mert ezt a gyakorlatot nem tudtam megcsinálni. Sári jobb, mint én!

Ha így megy, ő talán le is doktorál…

Szar hét volt a múltkori, de túl vagyok a műtéten, most végre tiszta lappal kezdhetek újra neki…

Nem nagy ügy az egész.

Szerdán reggel elrohantam vérvételre (szerencsére az orvosomnak köszönhetően, aki nyilván szánalomból segített, mindenhova soron kívül bejutottam, így kb. 1 óra alatt végeztem is). A dokival megbeszéltem az eljárás menetét, miszerint csütörtök este felhelyez egy ún. lamináriát, ami egy pálcika, amit a méhszájba raknak, majd az felszívva a nedvességet megdagad, és kitágítja a méhszájat. Erre azért van szükség, mert ugyan már 4X voltam terhes, de még sosem szültem hüvelyi úton. (Már nem is fogok, de ez más kérdés.) Szóval ez a cucc bennem lesz egész péntek reggelig, amikor is rövid altatásban megműtenek. Mivel az orvos csak csütörtök estére tervezte a méhszájtágítást, és amúgy is volt aznap délelőtt egy találkozóm, így megbeszéltem vele, az asszisztens füle hallatára (ennek később lesz jelentősége), hogy csak csütörtök délután megyek be.

Ezután bementem dolgozni, iszonyat szar nap volt. Beszéltem a főnökömmel (jajj, úgy sajnálja), de mindenki másnak azt mondtam, hogy Sári beteg, azért nem leszek két napig. Sárinak pedig azt hazudtam, hogy üzleti ügyben utazok el… csak bele ne kavarodjak ebbe a sok füllentésbe. Nem láttam ugyanakkor semmi értelmét annak, hogy beavassam egy ilyen nehéz ügybe, bár a kis radarjaival nyilván vette az adást, és a lelke mélyén tudta, hogy valami más van itt a háttérben.

J. azon kevesek közé tartozott, akinek eszébe jutott Eszter évfordulója. Ígérte is, hogy eljönnek, és csinálunk majd egy kis megemlékezést, kívánság-lámpákkal, amiket ő készít. Sajnos végül a lámpások nem készültek el, és ugyan nekem még É-től volt egy, de mivel legalább 1000 km/h-s szél fújt (a lámpások meg be is vannak tiltva), így nem eregettük el őket. De J.-ék szerencsére eljöttek 5-n, és a temetőbe is kimentünk - egyébként meg a gyerekek tök jól eljátszottak, és azt hiszem, ez így is volt rendjén.

Tegnap azonban eszembe jutott, hogy talán mégis meg kellett volna csinálnia azokat a lámpásokat, és nekem meg fel kellett volna engednem őket, és igen is kívánnom kellett volna, sokat, mert akkor talán az egyik teljesült volna. Most ugyanis - úgy tűnik - ugyanott vagyok, ahol egy évvel korábban, és majdnem napra pontosan ugyanakkor fogok ugyanabba a műtőbe feküdni, hogy ugyanaz történjen meg velem - most már harmadszor ebben a rohadt életben. Azt hiszem, utoljára.

Kicsit elkéstem már a karácsonyi meg újévi beszámolóval, a 2012-es évről pedig nincs nagy kedvem számvetést készíteni. Végül is nem lett vége a világnak – persze, kisebb világoknak (mondjuk az enyémnek is) igen, de azt az univerzum szerintem magasról leszarja. Ha minden jól megy, akkor van még pár milliárd évünk. Azt hiszem, az emberiség megérdemli a pár milliárd évnyi esélyt. Vagy mit.

A két és fél hetes szünetem után ma jöttem először dolgozni – és majdnem sírógörcsöt kaptam, annyira semmi kedvem nem volt ehhez! Sajnos, nap közben sem javult a helyzet, a tennivalóknak egyszerűen nem bírok nekiállni (fizikai fájdalmat érzek), úgyhogy csupa –távolról- hasznosnak látszó dologgal (pl. gépelés) próbálom elütni az időt. És még csak ¾ 3 van. Aztarohadt…

Családunk legkisebb tagja is ma ment először oviba ennyi szünet után – bár ő meglehetősen zökkenőmentesen viselte a korán kelést, a TV-nélküli kakaóivást és az egyedül öltözést (ez oviba-menős nap szabály!). Sőt, elmondása szerint alig várta már, hogy mehessen. Mondjuk, kíváncsi leszek, mi lesz a véleménye erről mondjuk holnap, de azt hiszem, bármennyire is igyekeztünk neki jó társaság lenni, eljött az az idő, amikor a felnőttek már nem elégítik ki Sári érdeklődését. Hitelesebben lehet királylányt játszani, ha egy gyerek mondja rá, hogy az…

Nevezetes nap volt a tegnapi - Eszterre emlékeztünk, és arra, hogy egy másodperc alatt tud kicsúszni a lábunk alól a talaj. A változáshoz elég egy pillanat, és az életünk már sosem lesz ugyanolyan.

Nem tegnap, de az elmúlt 1-2 hétben gyakran eszembe jutottak annak a szörnyű napnak a pillanatai. Nem akarom felidézni, mert Eszter élete -ha életnek lehet azt hívni- amúgy nem erről szólt szerintem, mégis, valahogy akaratlanul is sodródtam ebbe a hangulatba, ebbe a "minden-mindegy" érzésbe, ami Eszter születése óta gyakran a hatalmába kerít.

Szerintem nekünk van a legrondább karácsonyfánk a világon. Nem is fa, inkább valami amorf-bokor, pedig a plafonig ér. Csúcságból csak 3 volt rajta, úgyhogy kettőt le kellett vágni, de még így is vannak szakadár gallyak, amelyek össze-vissza tekerednek. Az ágai ráadásul nagyon puhák és hajlékonyak, így vagy 3 dísz esett le róluk, és tört annak rendje-és-módja szerint ripittyára. Hiába, olcsó húsnak híg a leve, ez a fa ráadásul ingyen volt, úgyhogy egy szavam sem lehet. Sárinak viszont így is nagyon-nagyon tetszett, úgyhogy az ő öröme tényleg mindenért kárpótol.

Többször is átéltem már, de tegnap ismét belém hasított a felismerés, hogy bármit tehetek, nem tudom megvédeni a gyereke(i)met. Csak zuhanunk együtt a semmibe, ha szerencsénk van, puhára esünk.

Nem történt semmi különös, csak néztem Sárit, ahogy elalszik, és arra gondoltam, hogy milyen igazságtalan ez az egész. Itt van ő, kis tökéletes alkotás, de még sincs semmire se garancia vele kapcsolatban.

És velem sem. Nehéz napok állnak mögöttem, és előttem, bizonytalanságban lebegek, mert semmi sem megy olyan simán, ahogy másnak! Lehet, hogy genetikailag arra vagyok programozva, hogy csak a lehetőséget lássam meg, valódi esélyt viszont sosem kaphatok?

Legyen már vége ennek az évnek!

Borzasztó elfoglalt anyaként mostanában alig van időm a saját gyerekemre, így a következő sztori bizonyos részleteit is csak másodkézből ismerem, de azért megpróbálom hitelesen előadni.

Sári sokat panaszkodott mostanában egy Bálint nevű kisfiúra az oviban, aki folyamatosan piszkálja őt. Bálint ugyanis összeállt a Csanival, aki köztudottan a legnagyobb betyár a csoportban, konkrétan állandóan egreciroztatja a többieket. Na, szóval ez a Bálint is beállt a kis terrorista csoportba, és rendszeresen kipécézte magának Sárit. Volt itt minden: fojtogatták a mosdóban, lökdösték az udvaron, vagy a minap alvás után többször rálépett a kissrác Sári hajára (ok, ez lehet véletlen is, tekintve, hogy Sárinak nagyon hosszú a haja, és ha lefekszik, akkor valóban mindenhova kerül belőle...).

A 11. hónapforduló december 5-re esett, és nekem teljesen kiment a fejemből. Úgy felejtettem el, hogy bár 5-n reggel kimentem a temetőbe, még ott sem jutott eszembe, hogy aznap van Eszter halálának hófordulója. Persze, talán nem kellene ennek jelentőséget tulajdonítanom, meg egy csomó kifogást is találhatnék (fáradt voltam, előtte 2 napos, kimerítő üzleti úton vettem részt, rengeteg a munkám, és egyéb dolgok is aznap szakadtak rám...), mégis, én úgy érzem, hogy ez fontos fordulópontja a gyászomnak.

"Aztán elfelejtettem gyászolni.
És ettől még szomorúbb lettem."

És valóban.

M-ről a napokban kiderült, hogy terhes, de elvetélt a 9. héten. Az egész úgy volt, hogy meghívott az esküvőjére, majd elmesélte, hogy az egész hepaj apropóját egy terhesség szolgáltatta, ami viszont sajnos idő előtt véget is ért - másnap lesz a műtétje. Az elvetélt magzat már egy hete a hasában volt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbültem meg egy kicsit, amikor kiderült, hogy elvetélt. Aztán persze szarul is éreztem magam, mert milyen jogon kívánom én bárkinek a fájdalmat? De a pszichológus kicsit helyretett ezzel kapcsolatban: szerinte nem annak örülök, hogy M.-nek rossz, hanem annak, hogy nekem nem kell majd végignéznem a terhességét. Igen, így kicsit másképp hangzik, de jobban örülnék, ha lassan őszintén tudnék gratulálni minden terhességhez, és valóban tudnám sajnálni, akinek mégsem jött össze.

Nohátakkor újabb érdekes fejlemények vannak gyomor-bél fronton, már a ma reggeli hasmenésen kívül, ami azért 3-4 naponta szeret lenni.

Ma kontrollon voltam a gasztroenterológián, mert volt még bent pár üvegcse vérem, ami elemzésre várt. Kiderül, hogy lisztérzékeny nem vagyok. A tehéntej, tojás, mogyoró, garnélarák is teljesen negatív. Éljen, innentől két pofára zabálom majd a rákot. Akkor hát mi lett pozitív? Na mi? Hát az alma... ami nélkül magyar gyerek nem nőhet fel, ha jól tudom, én is két hetes korom óta kapom (30 éve az volt a divat). Lehet, hogy ezért lettem rá allergiás? Ez is anyám hibája tehát?

Arról beszélgettünk Sárival, hogy a dédpapái (meg egy csomó más felmenője, amúgy) már sajnos meghaltak, mielőtt ő megszületett, illetve hogy melyikük mit csinált, amíg élt.

S: Ez olyan rossz, hogy ők nem ismerhettek engem! Mert így nem látják, hogy mennyire nagyon gyönyörű vagyok!
A: De látják! Én úgy képzelem, hogy a mennyországból látnak minket a rokonaink, csak mi nem láthatjuk őket!
S: Igen, ez egyszerű! Aki meghalt, az nem jön többet vissza!
A: Ez így van. Aki meghalt, az felkerül a mennyországba, és onnan figyel minket tovább.
S: De akkor is szomorú, hogy nem ismernek engem!
A: Tudod mit? Szerintem meg odamennek a Jóistenhez, mert ő is ott lakik, és azt mondják neki, hogy „nézd csak, az ott a mi dédunokánk, a Sári, látod, milyen gyönyörű? Légy szíves nagyon vigyázz rá!”
(Ez tetszik neki, elmosolyodik)
S: De Anya, szerintem itt akkor is valami nem jól van! Mert szerintem a Jézuska lánynév!

Eszter ma lenne 10 hónapos. Nem képzelem el, milyen lenne az életem vele, mert nincs, talán nem is volt soha. Talán csak álmodtam az egészet.

Talán holnap majd jobb lesz, talán sosem lesz jobb.

Viszont nagyon is visszatükrözi azt, amit gondolok, a következő vers.

Eredetiben itt, nem-műfordításban pedig lapozás után.

Tegnap átestem életem legrosszabb gyomortükrözésén, pedig ez volt sorrendben a harmadik. Az első kettő sem volt nagy élmény, de ez überelt mindent: nem tudom, miért, de valahogy nem természetes, hogy az ember torkán nyomjanak le egy csövet… Ráadásul össze-vissza harapdáltam a számat, mert a tubus, amire harapni kellett volna, a sok öklendezéstől elcsúszkált, de nem igazíthattam meg, mert az ápolónő lefogott. Azt mondta, ha odanyúlkálok, akkor véletlenül ráharaphatok a műszerre, az meg egy ház ára. Úgyhogy inkább a szám legyen véres.

Mindegy, túl vagyok rajta, és az eredmény mi? Na mi? Rekeszsérv, bmeg. Ha jól számolom, ez az elmúlt fél évben úgy a 6. diagnózis. Mindenesetre állítólag a kismértékű rekeszsérv tolja fel a gyomorszájamat a nyelőcsőbe, ezt láthatta a másik doki Barrett-nek (akit mellesleg ugyanúgy hívnak, mint ezt az orvost). De nyugi, mert nem az, sőt, ezzel tulajdonképpen foglalkozni sem kell, csak szedjem a gyógyszert, mert a gyógyszer mellett a nyelőcsövem nagyon szép, nincsenek felmaródások sem, szóval minden a legnagyobb rendben.

Leszámítva, hogy újra hasmenésem van, már 3-4 napja. Ha már Barrettem nincs (állítólag), akkor legalább egy kis hasmenésem legyen, nem?

Elegem van az orvosokból.

Az megvan, hogy a gyereknek –nyilván- nem szabad édességet ennie ebéd előtt, de a nagyi azért csak a markába csempész egy szelet csokit 11-kor? „Hát de nem eszik semmit ez a gyerek, olyan soványka, legalább valami legyen a pocakjában!”.

Persze, a nagyszülő általában csak havonta egyszer-kétszer tudja elrontani a gyereket. Ez így rendben is van, ez a nagyszülői elkényeztetés intézménye, évezredes hagyomány, szerintem a legtöbben átéltük, és szerettük. De mi van akkor, ha a nagyszülő (és vele együtt a kényeztetés) a napi rutin része, és a szülői idegeinkre megy?

-Mikor lesz már kistestvérem? Amikor nekem kistestvérem lesz, addigra már biztos csak kisfiú babák lesznek az égben, így nekem csak fiú kistestvérem lehet, lány már nem lesz sohasem.