Muszáj kicsit dicsérnem a lányomat, mert azért van ám olyan is, amiben azért elég ügyes. Ugye a saját korlátainkat kell elsősorban legyőzni, így mindig ott a hangsúly, hogy önmagához képest ügyes, mert biztos vagyok benne, hogy más 4-5 éves ezt a szintet már sokkal hamarabb teljesíteni tudja (és biztos mi is így fogunk rá emlékezni, úgy 20 év távlatából, vagy amikor nálam kisebb gyereket nevelő anyukáknak mesélem, satöbbi, satöbbi, de ne szaporítsuk a szót, álljanak itt a tények):

A múltkori ovis táncos mizéria után úgy döntöttem, hogy Sárit elviszem különórára. Igen, végül beadtam a derekamat… Szóval most kedden és csütörtökön ovis jazz-balett-szerűségre jár a gyerek.

Már az első alkalommal kiderült (ha eddig nem lett volna nyilvánvaló), hogy Sári nem egy balett-tehetség, de becsülettel végigcsinálta a 45 percet. A többi kislány persze sokkal ügyesebb volt, igaz, ők régebb óta is járnak, a nagy többség Sárinál vékonykább, és sokkal izmosabb, hajlékonyabb. Sárinak mégis tetszett az óra, így megbeszéltük, hogy folytatjuk. Tegnap, a második órán viszont eléggé elkeseredtem, és nem csak azért, mert Sári olyan kétballábas, hogy csak na., hanem mert nincs benne egy szikra kitartás sem. A legtöbb gyakorlatot egyszerűen meg sem próbálta, csak ücsörgött, ha valami nehezebb feladat volt. Persze, ő még egy csomó mindent nem tud megcsinálni, de olyanokat is kihagyott, ami azért nem annyira bonyolult. Sajnáltam nagyon, főleg azért, mert ezzel a hozzáállással nem is fog fejlődni. Próbáltam a lelkére hatni, hogy nem az a lényeg, hogy össze bírja-e érinteni a lábát a fejével, hanem az, hogy megpróbálja, és bizony, a balettet sokat kell gyakorolni. Hazaérve is próbáltam neki mindent még egyszer megmutatni, hogy gyakoroljunk, és kicsit hajlandó is volt próbálkozni, de nagyon hamar megunta, és feladta megint.

Oviba menet Sári kifakad:

- Mikor lesz már kistestvérem? Az oviban már mindenkinek van, csak nekem nincs! Szerintem már a Rékának is biztos van kistestvére, csak nekem nem lesz soha!

Október 15.-e a perinatális gyász nemzetközi napja, amikor a szülés előtt, vagy az azt követő egy évben meghalt magzatokra, kisbabákra emlékezünk. Nyugaton sok nyilvános megemlékezést, sétát, kampányt tartanak ezen a napon, arra vonatkozóan azonban sajnos nincsenek információim, hogy Magyarországon egyáltalán tudják-e, hogy mit "ünnepelnek" aznap.

Mindegy, mert ha nem tudják, akkor majd én tudatom... és még csak el sem kell menni hozzá otthonról.

Az esemény ötlete persze nem az enyém, terjed már egy ideje, talán évek óta is a neten, de ez benne a legjobb, hogy névtelenül is lehet csatlakozni, mondom, még a szobából sem kell kimenni, hogy részesei lehessünk. "International Wave of Light" - magyarul (önkényesen fordítva) a Gyertyaláng útja.

Minden résztvevő 2012. október 15-n helyi idő szerint este 7 órakor gyertyát gyújt ezeknek a kisbabáknak az emlékére, akiknek a fénye nagyon rövid ideig ragyogta csak be az életünket. A gyertyaláng 1 órát égjen - így 24 óra alatt mindig lesz a Földnek egy pontja, ahol épp ég a gyertya, miközben a láng 1 nap alatt körbejárja a bolygót.

Szerintem kedves, egyszerűen kivitelezhető kezdeményezés, kérek minden olvasómat, hogy csatlakozzon, és gyújtson egy gyertyát Eszterért, értünk, vagy azokért a kisbabákért, akik valakiknek, valahol nagyon hiányoznak.

Köszönöm!

Újra felnyomta a cukromat az ovi. Hiába téptem ugyanis a szám munkaidőben, egy órát a két bamba óvónőnek a múltkor, hiába tették egyértelművé számomra, hogy Sárinak beilleszkedési gondjai vannak, nem túl szociális, és hiába kértem meg őket, hogy akkor esetleg ők is segítség ebben, ha már kistestvére nincs - úgy tűnik, a dolog, mint egy kő, elrepült, majd az óvónők üres fejében leesett, és még most is hallom, ahogy visszhangzik...

1200 kilométer 1 db keresztelőért, 1 db pappal (140 kg körül) és Sárival nem tartozott vágyaim netovábbja közé, de mivel Cs. keresztapának lett hívva E-hez, így természetesen kénytelenek voltunk abszolválni a túrát. Már a tavalyi út után is mondtam, és ehhez ragaszkodtam most is, hogy 800 km-nél többet (pláne Sárival és az atyával) nem vagyok hajlandó kocsiban tölteni. De mivel Nizzába kis hazánkból nem megy occsórepülő, így abban maradtunk, hogy Milánóig elrepültünk, majd onnan kocsit bérelve száguldottunk (szó szerint, mert a pap vezetett) a Cote’d’Azur irányába.

Nagyképűnek hangzik a meditáció, talán nem is az, amit néha csinálok, de amikor gyakorlom az autogén tréninget (és nem vagyok túl feszült, vagy túl fáradt ahhoz, hogy rendesen végig is csináljam) és eljutok abba a kellemes lebegős tudatállapotba, akkor arra szoktam gondolni, hogy Sári és én fogjuk Eszter kezét, majd átöleljük, és átadjuk egy fehér ruhás alaknak (nevezzük Jézusnak, bár fogalmam sincs, miért épp így hívnám, ill. miért épp én hívnám épp így, de mindegy. Mi emberek szeretünk neveket aggatni a dolgokra, amiről fogalmunk sincs, de ez amúgy ebben a gondolatmenetben mellékszál). Eszter néz minket, talán mosolyog is. Mi pedig távolodunk, egyre kisebb az alakja, de egyre fényesebb. Aztán már olyan messze leszünk, talán lenn állunk már a Földön, hogy ahogy nézzük őt, már csak egy csillag. A neve is csillagot jelent, akkor meg miért ne?

9 hónap telt el, fel kell készülni az elengedésre is.

(Hogy Cs. miért nincs jelen a meditációban, arra ugyanúgy nem tudom a választ, ahogy arra sem, hogy miért Jézusnak nevezem a fehér ruhás alakot... aki amúgy miért férfi???)

9 hónapja – csütörtök volt. Eszter csendesen meghalt, majd csendesen megszületett (tényleg, milyen csend volt a műtőben! Amikor Sári született, az orvosok és nővérek viccelődtek, nevetgéltek, sztorizgattak, de most: mindenki némán tette a dolgát.) Eszter nem sírt fel, elvitték, és pelenkába bugyolálva hozták vissza.

A gyász kezdetben kisírt szemű volt. Aztán dühös – az egész világra haragudós. Majd kedvetlen, érdektelen, magába fordulós. Mostanra leginkább csak csendes – mint a műtő a szülőszobán. Már nem beszélünk róla nap-mint-nap, már lehet, hogy senkinek nem jut eszébe, ha rám néz, így leginkább csak belül dolgoztatom: mocorog bennem, néha belémdöf valamit, máskor a sarokba húzódik, és szinte észrevétlenül elrejti magát napokra. De csak azért, hogy utána újult erővel zúdítsa rám a csöndet, a süketséget, és a fájdalmat.

A világ közben megy tovább: a Föld már majdnem körbeért egyszer a Nap körül, és azok a gyerekek, akik akkor fogantak, amikor Eszter meghalt, már bizonyára megszülettek. Kivéve azt a 0,5 %-t aki –akárcsak Eszter – meghaltak, mielőtt meglátták volna a fényt.

Minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Keresztelőkre járunk, esküvőkre hívnak meg, mások babát várnak, és mást se hallani, mint hogy 2-3 gyereket kell vállalni, hogy legyen nyugdíjunk – mert a létünk biológiai értelme a reprodukció, és az ország gazdasági stabilitásához gyerekekre van szükség. Orbitális közhely, de innen is látszik, hogy milyen kis pontok vagyunk mi az univerzumban: a világ konkrétan leszarja, hogy Eszter meghalt. A világnak Eszter csak egy félresikerült próbálkozás volt, egy balszerencse, semmi gond, legközelebb majd jobban sikerül.

Nekem meg 9 hónapja csak a csönd maradt, néha azt hiszem, megsüketültem, és azért.

Ha ingatlanközvetítő lennék, és egy fiatal családnak akarnék eladni egy házat egy város környéki faluban, akkor betéve megtanulnám a falu nevezettességeit, hányan és kik laknak ott, van-e óvoda, iskola, iskolabusz, ki a polgármester, milyen szervezetek vannak a faluban, milyen látnivalók, milyen szabadidős programok, rendezvények. Egyszóval, miért jó ott élni. Aztán mindent, de tényleg mindent tudnék az adott ingatlanról: a csempe színétől és árától kezdve a konyhabútor fogantyúin és a WC-ülőke pontos típusán keresztül az ablakok milliméterméretéig mindent. Tudnám, hogy lehet-e veteményezni a kertbe, kik a szomszédok, vannak-e gyerekek, milyen a közvilágítás, és egyáltalán, a környék milyen. A fűtés, szigetelés, tetőtípust azért nem említem külön, mert ez természetes. Ha pedig lennék olyan bunkó és lúzer, hogy a potenciális vevővel vitetem ki magam a faluba, hogy azt a 2 liter benzint is megspóroljam, akkor egész úton mást se tennék, mint a falu és az ingatlan előnyeit duruzsolnám a leendő vevők fülébe. Így talán lenne rá esélyem, hogy eladjam a lakást.

Jelenleg ugyanis az a tapasztalat, hogy egy közvetítő maximum felb*ssza a hirdetést az ingatlan.com-ra, amit amúgy akárki megcsinálhat, de ezek kívül vagy mindent a tulaj, vagy a vevő kénytelen intézni. Az ingatlanos még max. aláírat egy papírt a vevővel, hogy mivel ő mutatta meg a lakást (?!), ezért csak rajta keresztül veheti meg azt. És ezért leakaszt egy valag pénzt. Azért, mert elintézett egy telefont?

Voltam másik gasztroenterólogusnál lekontrolláltatni a leletemet. G. drnő azt mondta, hogy ez így, amit Sz. dr leírt, önmagában nem diagnózis. Ui. a Barrett nyelőcsövet csak szövetmintával lehet alátámasztani, Sz. dr. pedig azt nem vett (legalább is a lelet szerint). Ezért G. drnő azt javasolta, hogy menjek el a kórházba és ott is csináltassam meg a tükrözést, mert ott legalább rendesen elvégzik a vizsgálatot. Na puff. SZTK-körökhöz nem volt nagy kedvem, de ennek most már a végére kell járni. Illetve szerinte felesleges egy újabb vastagbéltükrözés, ha IBD-m lenne, azt az 1 évvel ezelőtti tükrözés biztosan kimutatta volna, oda szerinte nem kell szövettan. Mindamellett azt gondolja, hogy lehet táplálékallergiám, amit szintén kivizsgáltatna (szintén SZTK-kör), és ez amúgy magyarázná nemcsak a folyamatos hasmenést és fogyást, hanem a halvaszülést is. A drnő nagyon kedves volt, értette, hogy miért paráztatom magam ennyire ezeken a dolgokon, és próbált nyugtatni. A Barrett szerinte nem olyan tragikus, emellett is lehet gyereket szülni, csak oda kell rá figyelni. De szerinte akár meg is lehet belőle gyógyulni. Sz. dr-ról viszont – bár ezt így nem mondta ki, de erősen utalt rá – az a véleménye, hogy egy pénzéhes sarlatán (vagy ez az én véleményem), akinek a diagnózisai és a súlypontjai kicsit el vannak tolódva.

Így bízzak az orvosokban. Kezdem úgy érezni magam, mintha a Dr. House egyik epizódszereplője lennék. Remélem, nem dobom fel a talpam a 44. percben.

Mit csinál akkor az ember lánya, amikor elsőszülöttjéről, aki persze gyönyörű, okos, és –a nagymamák szerint elsősorban- mindent sokkal korábban csinált, tudott, értett, mondott, akart, mint az anyja/apja/más gyereke – szóval mi van akkor, ha erről a gyerekről kiderült, hogy valójában teljesen átlagos? És mi van akkor, ha kiderül, hogy valójában átlag alatti?

Persze, nem Sáriról van szó – mert Sári ugyebár gyönyörű, okos, és hát mindentsokkaldesokkaljobbanért, mint a kortársai. Igaz, hogy mászni majdnem egy évesen kezdett, menni meg 16 hónaposan, de csak lusta volt a drágám. De amúgy meg, olyan értelmes… Hát meséket mondd fejből! Meg milyen beszólásai vannak már! Hát mindenre szó szerint emlékszik! Hát…

Szóval ma voltam bent az oviban. Mutattak egy papírt, Sári adatlapját. A legtöbb készségnél az alsó minimum-követelménynél volt az X, pl. kiderült, hogy Sári –tavaly- motiválatlan volt, csak rövid ideig figyelt, utasításokat nem mindig értett meg/hajtott végre, beszéde érthetetlen, nem kitartó, figyelmét nem lehet hosszabb ideig lekötni, stb. Az óvónők szerint ez kiscsoportban még normális, igaz, Sári inkább olyan volt, mintha nem 3,5-4 éves lett volna, hanem kisebb. A gyerekek úgy is kezelik: Sári még kicsi. Mert Sári nem volt hajlandó egyedül cipőt húzni, nyafka volt, és nem tudta a konfliktusait visításon kívül máshogy lerendezni. A gyerekek szerint a kicsit ilyenek, Sári tehát kicsi. Hiába nagyobb a legtöbbnél fél fejjel… Sári szociálisan éretlen, ezért Sárival nem annyira szívesen játszanak a többiek.

Azért az óvónő bíztatott is, mert rajzból Sári pl. rengeteget fejlődött: a tavalyi firkálásokhoz képest szeptemberben már lerajzolta magát (fej, haj, fül, szem, nyak, kéz, láb, minden a helyén, színesben!). Illetve persze mindenben fejlődött, de van is még mit behoznia. Nem arról van ugyan szó, hogy buta, vagy visszamaradott volna, egyszerűen csak olyan hétköznapi dolgokban van lemaradva (az átlagtól, teszem hozzá), mint az önállósodás, és a nagyon is fontos szociális készségek. Az óvónők szerint ezért nem járunk mi szülinapokra…

Értem a problémát, de tanácstalan vagyok abban, hogy mit is kellene tenni. Persze, hogy előnyben vannak az élő testvérekkel rendelkező gyerekek, vagy ahol sok gyerek lakik egy helyen, de nálunk semmiből sincs sok, maximum nőkből. Az meg – tudom – nem segíti a gyerek önállósodását. Kurvára el van kényeztetve, ez a nagy büdös igazság. És ennek én vagyok az oka, amiért hagytam ezt.

Radikális változásokra van tehát szükség, ahol –azt hiszem- nem csak a gyereket kell megnevelni.

Vasárnap reggel Sári 3/4 7-kor fújt ébresztőt, és Cs.-t hívta. Mivel rajtam volt a sor, így én mentem át hozzá. Sári felháborodva követelte inkább az apját, így "nagy nehezen" átpasszoltam Cs.-nek a reggeli feladatokat, és visszafeküdtem. Cs. meséli később, mit mondott Sári:

- Apa, azért Téged hívtalak, hogy Anyát hagyjuk pihenni még egy kicsit!

Hát ilyen az én lányom!

Szarul vagyok, és ezt most elsősorban fizikai síkon kell érteni: elkapott valami őszi kreha, és úgy istenesen megfáztam. Szerintem a légkondi az oka - mindenesetre hétvégére tetőzött a betegségem, de azért még itthon maradtam kicsit, mert így legalább van időm tévézni. Annyi hülye sorozatot nézek, amennyit csak bírok, igazából semmi máshoz nincs is kedvem. Lassan befejezem a Criminal Minds 7. évadát. Akkor kezdtem nézni, amikor Eszterrel voltam terhes, de már itthon voltam - úgy tavaly november végén. Majdnem 10 hónap kell tehát ahhoz, hogy egy komplett sorozat minden évadát, minden részét megnézzem. Izgalmas. Lehet, hogy ezért vagyok ilyen tompa?

Most elsősorban azon izgulok, hogy nehogy Sári elkapja a taknyot. Jövő héten megyünk ui. a "nagy útra", repülővel, bérelt kocsival - a gatyánk is rámegy, de ami muszáj, az muszáj. Cs. ugyanis keresztapa lesz (éljen, egy újabb keresztelő, ahol nem a mi gyerekünket keresztelik), és hát hol máshol, mint a Cote D'azur-on, ahol, ha szerencsénk van, talán még fürödhetünk is. Persze, nem mi lennénk, ha Sári nem betegedne meg közvetlenül az út előtt, de nem akarom az ördögöt a falra festeni...

És ha már az ördögöt emlegettem: a pap is velünk utazik. Én és egy katolikus pap utazunk egy keresztelőre... mit ne mondjak, garantált az öröm és a jókedv végig az úton! Mivel mostanában Isten, és én nem vagyunk túl jóban, így gondolom, ez is a büntetésem része: így akarja az orrom alá dörgölni, hogy szívatott már ugyan egy sort, de a tortúrának még koránt sincs vége!

"Anya, én a világon a legeslegjobban a Danikát szeretem. Sokkal jobban szeretem, mint az összes embert, meg állatot. Mert a Danika nem rohangál el. Második legeslegjobban a Kisgergőt. A nagysellőt és a kissellőt a harmadik legjobban. Téged a negyedik legjobban. Apát az ötödik legjobban. A Mamát a hatodik legjobban, a Dédit a hetedik legjobban. Nem akartam elmondani neked, mert féltem, hogy megharagszol."

"Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón."

(Paul Verlaine)

Éppen ma 8 hónapja fordult fel az életünk.

Egyhangú, szürke napok, rossz és rosszabb napok már 8 hónapja. Még csak 8 hónapja! Eltelt a tél, hidegen, fogvicsorogva, majd jött a tavasz, és életre kelt minden, kivéve Esztert. Lett aztán nyár is, forró és száraz, nem esett sem eső, sem könny. Megszoktuk, hogy nem sírunk. Most itt az ősz, és aki akkor fogant meg, amikor Eszter meghalt, lassan megszületik. Már biztos van neve, szobája, kiságya és pelenkázója, meg persze egy halom ruhája, kimosva és kivasalva szépen behajtogatva a szekrénybe. Eszternek is volt. Azóta sem bírtam ránézni a ruhákra, nem is tudom, hova pakoltuk.

8 hónappal ezelőtt azt gondoltam, hogy talán -ha nem is leszek "túl" rajta- bennem lesz egy új élet. Ehelyett messzebb vagyok tőle, mint bármikor eddig.

Vajon hogyan nevezném, ha itt lenne velem? Eszter? Sáriról mindig azt gondoltam, hogy Sára lesz, egészen addig, amíg meg nem láttam az inkubátorban. Onnantól Sári, szigorúan. És Eszter? Lett volna valaha Eszti, Eszterke, vagy Esztikelány? Lett volna valaha is valami?

Milyen lenne az életünk, ha élne?

Nagyüzemben elindult az ovi, Sári középsős lett. Olyan nagylány már. Úszni fog járni jövő héttől, lesz neki úszósapkája is, meg minden. Olyan nagylány már, úszósapkás nagylány.

Ki volt írva az oviban, hogy az 5. életévüket betöltött gyerekeket kötelezően megvizsgálja a logopédus. Kérdezem az óvónőt, hogy akkor ez Sárira nem vonatkozik? De, de, mert az óvónő ragaszkodik hozzá, hogy Sárit is megvizsgálja. Tény, hogy nem beszél kristálytisztán. De ez a beszédhiba olyan Sáris, én úgy szeretem, hogy nem "köszönöm"-öt, hanem "koszonom"-öt mond. Persze, inkább járjunk ennek is a végére, mert nem lenne jó, ha később azért lenne gátlásos, mert raccsol, selypít és nem ejti szépen a magánhangzókat.

Tegnap Danika ottmaradt az oviban. Óriási bőgés volt, amikor kiderült a dolog. Hiába volt minden kompenzálási javaslat, Sári csak azt hajtogatta, hogy a Danit akarja. Végül vagy 8 másik plüssel mentünk aludni, de éjjel is felébredt párszor sírva, hogy hiányzik neki a Dani. Szegénykém, összetört a szíve.

Én voltam egy újabb gasztroenterológusnál. 2 gépelt oldalban összefoglaltam a kórtörténetemet, és mit mondjak, nem nyugtatott meg. Szerinte vagy lisztérzékeny vagyok, vagyok IBD-m van. Lisztérzékenységgel még nem vizsgáltak, így ezt jövő hétre bevállaltam. Az IBD-nek már egyszer futottunk egy kört, nagyon beteg lettem a vastagbéltükrözéstől, úgyhogy minden vágyam, hogy újra átessek ezen a vizsgálaton. Na de akkor nem láttak semmit, igaz, szövetmintát nem vettek. Az orvos most ezt szeretné megnézni. Mármint a szövetmintát. Mármint a vastagbelemből. És akkor ez újabb tükrözést jelent.

Én egyenlőre nem akarok tükrözést, ugyanis nem akarom csak úgy alávetni magam egy ilyen megterhelő vizsgálatnak. Az a baj, hogy kezdek rohadtul nem bízni az orvosokban - egy gasztroenterológiai magánrendelésen ugyanis a tükrözés a legdrágább vizsgálat, és ok, hogy a felmerült tünetek alapján akár indokolt is lenne a dolog, de kezdem azt hinni, hogy itt inkább a pénz, és nem a valódi szükségesség a legfontosabb motiváció az orvos részéről. De persze nem biztos. Ezért kértem egy másik orvostól konzultációt, ha az is azt mondja, hogy kell a vizsgálat, akkor rászánom magam.

Az viszont mindenesetre pozitív, hogy mindhárom betegség gyógyíthatatlan, életfogytig tartó kezelést igényel. A kérdés csak az élet-fogyásban van. A lisztérzékenység teljesen kezelhető diétával (bár az nagyon kemény), a Crohn és a vastagbélgyulladás ellenben meglehetősen rontja a kilátásokat. Azt hiszem, ezekben az esetekben nem a családbővítés lesz a legnagyobb problémám a közeljövőben.

Éljen hát a jövő.