A fürdés továbbra is tragikus - nem akar a kádban maradni. Egyszerűen nem értem, mi történhetett, és azt sem tudom, hogy mit csináljunk...

Viszont ma belekakilt a bilibe. Ugyanúgy indult a dolog, mint máskor, vagyis ébredés után rácsücsültünk a bilire, és meséltünk. Ami furcsa volt, hogy egyáltalán nem kellett neki könyörögni, hogy maradjon a bilin (na, nem mintha máskor odaszögezném), mert nem akart leszállni róla. Egy idő után éreztem, hogy bizony itt büdi van, és ahogy a lábak között bekukucskáltam, láttam ám az eredményt... Örömködtem egy sort, szóltam Sárinak, hogy akkor most már leszállhat, de ő még nem akart. Hát azért, mert még nem végzett! Aztán amikor kijött minden, aminek ki kellett, nyújtotta a kezét, hogy húzzam fel, szóval levágta, hogy akkor most már lehet menni. Megnéztük a kakit (állítólag ez fontos), majd közösen kivittük a WC-be, és lehúztuk a produktumot. Ezt a részét még gyakorolnom kell a dolognak, ugyanis nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. A gyerek kitörölt popóval, de pelenka nélkül, nekem kezemben a popsitörlő (amit nem dobhatok a WC-be), másikban a bili, és fordítanám ki a WC fölött, de mi van, ha a dolog nem akar kicsusszani a biliből? Mert olyan ragaszkodó fajta... Jön a WC-kefe, persze, de már így is teli a kezem, ugye, na jó, valahogy csak kipiszkálom, mire a cucc csobbbb... bele a WC-be, WC-lé a WC-lécre... egyszóval nem részletezem, és a bilit még ki sem mostam, a gyerek meg még mindig egy szál nuniban... 

Nem baj, a lényeg, hogy az eseményt aztán mindenkinek elmeséltük, persze főleg Sári mesélt, igaz, kicsit túlzott, mert két karját széttárva mutatta, hogy eeeeeeeeeeeeeeekkkorát kakilt a bilibe.

Egyszerűen nem tudom, mi lett ezzel a gyerekkel, de újabban nem akar fürdeni. Még a tengeren kezdődött, igaz, a tengerben akart, de aztán este, a lavórban (nem vittünk kádat, ott meg csak hidegvizes tusoló volt) már nem. Aztán itthon sem repesett az örömtől, amikor fürdetni akartuk, első este konkrétan visított, ahogy a vízbe ért a lába, pedig próbáltam mindent, bemásztam mellé, vagy együtt álltunk a tus alá, de az eredmény mindig siralmas volt. Aztán azt játszottuk, hogy a pancsolós játékai sorban a kádba vetették magukat - na akkor hajlandó volt beleállni a vízbe, hogy kicsit lecsutakoljuk, de tulajdonképpen folyamatosan ki akart inkább jönni. Mostanában már kicsit jobb a helyzet, de hol vannak már azok a jó kis fürdések...

A hajmosás kb. 8-10 hónapja egy rémálom, mert hisztizik, sír, kiabál, tiltakozik, csak azt nem értjük, miért. Sampon nem megy a szemébe, víz sem, mindig előre elmagyarázom neki, hogy hajat fogunk mosni, ő is mossa a babáét, sőt, amikor behabozom (és épp nem visít), még a tükörben is megmutatom, milyen aranyos habosan... és mégis sír. Állítólag Cs. is nagyon félt a hajmosástól, hogy megfullad, vagy ilyesmi... Én meg nem tudom, mit csinálhatnék, mert kéthetente szerintem kicsit ritkán van, hogy hajat mossunk, sűrűbben meg nem nagyon engendi a szívem, viszont így Sárikittyom gyönyörű kis hajacskája bizony elég rendezetlen.

Még egy sztori a "vizesblokkból": amióta hazajöttünk, elkezdtünk ismerkedni a bilivel. Persze, nincsenek illúzióim, szerintem Sári biztos nem lesz hamarosan szobatiszta, pici is még hozzá, csak ha már itt a nyár, ki kell használni, hogy nyugodtan lehet meztelen popsival, nem fog megfázni. Azt már tudja a gyerek, hogy honnan jön a pisi, és amikor jön (és pucér), jól meg is nézi, a tócsába pedig beletapicskol, de ettől eltekintve nem "szól". Amikor bekakil, és megkérdezem, hogy van-e kaki, akkor is tiltakozik, hogy nincsen... Na mindegy, a lényeg tehát, hogy mintegy hobbiból az egyik délutáni alvás (és csont száraz pelus) után ráültettem a bilire, és mondtam, hogy most kell pisilni. Nagyon tetszett neki a dolog, vigyorgott, meg mondta ő is, hogy psssss, de a bili száraz maradt. Majd egy két-három perces ücsörgés után leszállt a biliről, elballagott két lépést, és kb. három deci pisivel megöntözte a laminát padlót...  Utána mutatta, hogy ott a pisi, és meg is beszéltük, hogy ügyes volt, de a pisi helye a biliben van. Akkor mutogatta, hogy hol a pisi helye, majd ennyiben maradtunk.

Később azzal próbálktam a bilin való pisilésre ösztönözni, hogy nekem is pisilni kellett, ő pedig ismét ébredés után volt száraz pelussal, úgyhogy bevittem a bilit a WC-be, Sárit ráültettem, majd mintegy példamutatásként én "előpisiltem" neki. Vigyorgott, felpattant a biliről, odajött, tépett nekem WC-papírt, odaadta, majd lepisilte a lábamat. Újfent elmagyaráztam, hogy nagyon ügyes, de a pisi helye a biliben van.

Nos, valószínűleg koraiak még ezek a kísérletek, de mivel úgy tűnt, hogy a délutáni alvás alatt nem pisil, ellenben utána igen, így gondoltam, ha nem is lesz korábban szobatiszta, legalább pelenkát spórolunk, úgyhogy rendületlenül próbálkoztunk tovább. Nem ültetem állandóan a bilire, csak a délutáni alvás után, vagy esetleg később, ha ő szól (bár ez szerintem még csak játék). Általában ráül kicsit, majd gyorsan megunja, és leszáll, elmászkál, néha visszaül, de leginkább bele... Mindenesetre ma ébredés után egy üres Bepanthenes tubussal játszott, úgyhogy csücsült egy helyben vagy két percig, és láss csodát, a pisi becsurgott a bilibe. Ezután Sári felállt, mint aki jól végezte dolgát, én pedig megmutattam neki, hova öntjük a pisit. Lehet, hogy ez hiba volt, mert kicsit sírt ezután - mintha akart volna még játszani vele, én meg elvettem a játékát. Szóval így esett az első bilibe pisilés, persze, tisztában vagyok vele, hogy még nagyon hosszú az út a szobatisztaságig, amit kár is erőltetni, de ha jó mókának fogjuk fel, akár még élvezhetjük is.

Ez volt az egyik kedvenc könyvem kiskoromban, de persze meg volt a párja is... Nnna, nem azért írok, mert most előkerült, mert sajnos nem tudom, merre van, hanem azért, mert tényleg őszintén örülök neki, hogy lányom van (örülnék, ha fiú lenne, akkor is, persze, de most mégis jobb, hogy lány).

Mert Sári már nem baba. Nem, kéremszépen, ő már bizony igazi kislány, akit cicomázni kell, és aki szereti, ha cicomázik, sőt, ő maga egy igazi kiscica, aki bújik, dörgölőzik, hízeleg, hogy az ember szíve teljesen megolvad. A nyaralás óta engem különösen sokat szeretget, és nagyon anyás is lett. De ami a legjobb, hogy Sáribaba bizony babázni kezdett. Illetve, már korábban is hurcolta a babáit erre-arra, de hurcolta a papucsokat, meg a ruháit is, és ha rászóltunk, hogy fektesse le a babát, akkor még be is takargatta - de egy ideje teljesen önállóan fog hozzá a játszáshoz, felveszi, megöleli, megdajkálja, sőt, esetenként meg is puszilja a babáját, próbálja öltöztetni, megszagolja, hogy kakis-e (és mondja, hogy phfűűű), ad neki inni-enni, kitörli a popóját, meg ilyenek. Sőt, tegnap, miután fél órát tologatta a kisszékben a konyhakövön a babát, délután a dédi kiszökött, és vett neki egy csoda rózsaszín babakocsit (szó szerint szökött, mert nekem azt mondta, hogy paradicsomért megy). A babakocsi mondhatni nagy sikert aratott, innentől kezdve egész nap azt tologálta (mármint Sári), még az utcára is kivitte.

Sok-sok tudománnyal gazdagodott a Lányunk az utóbbi pár hétben. Túl azon, hogy gyönyörűen megy, és már szinte egyáltalán nem mászik, a kezét fogva próbál szaladni is. Nagyon édes, ahogy kapkodja a lábikóit, és neki is nagyon tetszik ez az új tudománya. Emellett természetesen egyfolytában jön-megy a házban, az utcán, megállíthatatlan lett, mióta ez is megy neki. Elesni szinte soha nem szokott, az egyensúlya is tökéletes, érzékeli a küszöböt vagy más akadályt, és szépen át is lépi. Ha megbotlik, akkor is maximum letottyan, de szerencsére komolyabb baleset a járásból adódóan még nem volt. Újabban megtanult tolatni is, bár ezt inkább befarolásnak hívnám, ugyanis ezt a tevékenységet akkor szokta gyakorolni, ha pl. rá akar csücsülni a lépcsőre, vagy az én ölembe, ha a földön ülök. Elémáll, hátat fordít, és addig tolat, amíg kellő közelségbe nem ér a letottyanáshoz. Meg köll zabálni... 

Beszéd terén továbbra is hablatyol, bár mostanában észrevettem, hogy mintha próbálna leutánozni egy-két szót is, egyenlőre nem nagy sikerrel. Nem zavar a dolog, mert amúgy tökéletesen megért mindent, sőt, mint egyszer írtam, el is meséli a dolgokat a maga módján, úgyhogy nyilván a beszéddel sem lesz majd gond. 

Egyébként rendületlenül mondókázunk, énekelünk, Sári mindig szól, hogy akarja-e az adott dalt hallgatni, vagy sem. A József Attila: Altató pl. kizárólag csak akkor énekelhető, ha már olyan álmos, hogy ő akar menni aludni - ilyenkor viszont a "A távolságot, mint üveggolyót, megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed (...)" résznél mindig rendesen becsukja a szemeit, de a következő versszaknál ("Látod, elalszik anyuka") azért lecsekkolja, hogy tényleg alszom-e. 

A "Hopp Juliska"-ra mindig táncolni kell, csakúgy, mint a "Hull a szilvára", ezt az unokatesóktól tanultunk. Tőlük jött a "Mókuska, mókuska, felmászott a fára" kezdetű örökzöld is, amihez mutogatás is társul - na, Sári ezt tökéletesen végigmutogatja - igaz, az apjának és nekem már a könyökünkön jött ki a sok mókuskázás, én még ezzel is álmodtam a minap, de lényeg, hogy a gyerek szellemileg rendben fejlődjön, ugye.

Kezdek bepipulni, hazajöttünk a tengerről, és máris folyik az orrom, tüsszögök, zihálok, meg hasonló finomságok...

No de...

Múlt hét csütörtökön este fürdés után Sári megitta a tejecskéjét, majd miután többször is elmagyaráztam neki, hogy most nem az ágyikójába megy, hanem az autóban fog csicsiskálni, szépen bepakoltuk a kényelmesen kialakított gyerekülésbe (dönthető, de még így is szívás, mert Sári hason szokott aludni). Eközben a Mama és a Dédi felváltva sopánkodtak, hogy van szívünk ezt a tündéri gyereket éjjel, egyedül a hátsó ülésen utaztatni, és mi lesz, ha 800 km-t fog ordítani, és különben is, neki a Velencei-tónál is ugyanolyan jó lenne - de mi hajthatatlanok voltunk (miután egész nap pakoltam, már én is), úgyhogy elindultunk. Sári amúgy az autópályafelhajtónál aludt el, és a spliti lehajtónál ébredt fel röpke 6 és fél óra kocsikázás után. 

Ez egyébként iszonyatos volt - pedig tényleg nagyon gyorsan odaértünk. Ugyanakkor míg a magyar autópályák viszonylag változatos terepen mennek keresztül, és megközelítenek olyan ember alkotta dolgokat, mint mondjuk települések, addig a horvátok valami okból kifolyólag mindentől távol, a nagy büdös semmi közepén építették meg a sajátjukat, nem tudom, talán azért, hogy ritkábban kelljen lehajtót csinálni. Szerintem amúgy ennek (is) köze lehet a szerbekhez, ugyanis a régi út Kninen keresztül vezet, ami a krajinai szerbek központja volt még a háború előtt/alatt, és ahonnan a horvátok aztán az összes szerbet elűzték vagy azok menekültek el. Nos, amikor arra jártunk, elég nyomasztó volt az egész, ugyanis órákon keresztül lakatlan, kiégett falvakon vezetett az út - néhány házban még az autó is bent állt a garázsban, miközben a tetőt már kiütötte a gaz... na szóval, nem állítom, hogy a szerbek kisebb bűnöket követtek volna el, mint a horvátok, de az tény, hogy azoknak is menni kellett, akik az ég világon semmit nem csináltak, csak szerbek voltak. Na már most a horvát politika természetesen hangoztatja, hogy nyugodtan térjenek csak vissza ezek az emberek a környékre, de azért biztos, ami biztos, az autópályát jó messze vezettette tőlük - így a korábbi forgalmas úton ma már a madár se jár, gyárak és egyéb ipar persze emiatt sem települ a környékre, úgyhogy szerbek, menjetek csak, ha van kedvetek éhenhalni... No, mindegy, ez sarkított volt, a lényeg annyi, hogy az autópályán az ég világon semmi nincsen (még óriásplakátok sem), úgyhogy az utolsó 100 km-en már azt hittem, megőrülök az unalomtól, de aludni nem mertem, nehogy Cs. is elaludjon.

Végül hajnali 3 körül értünk oda a faluba (Podstrana), és mivel Sári az utolsó 20 percben fent volt, így nagyon vidámkodott, gondoltam, már nem alszik el. Végül az én ágyamba fektettem le, aminek elsősorban az volt az oka, hogy az utazóágyat még tovább tartott volna összeszerelni, és egy kis győzködés után jól el is aludtunk reggel 7-ig. Ekkor aztán nagy volt az örömködés, mert Sári végre találkozott az unokatesókkal, akik már alig várták a mütyürt. Gyorsan összeszedtük magunkat, és hogy jó helyet kaptunk, siettünk a strandra. 

A víz sajnos elég hideg volt, így Sári Cs. legnagyobb bánatára nem akart nagyon fürdeni. Ráadásul az általam korábban turkált rózsaszín malackás strandcipő nem aratott túl nagy sikert, ugyanis kapásból feltörte a gyerek lábát, így kénytelen voltam levenni, de ő a kavicsokon nem volt hajlandó mezítláb menni, és mivel a tengerben is apró kavicsok voltak, így ott sem. Szóval leginkább cipeltette magát, vagy ült a kiscsónakban, de pancsizni nem akart. Délben persze vissza kellett mennünk a házba, hogy aludjunk (mi is és Sári is), és egyébként is elviselhetetlen volt a hőség.

Fent viszont a legyek és a szúnyogok voltak elviselhetetlenek, így Sárit most inkább a kiságyba fektettem, és letakartam szúnyoghálóval, de így is sikerült összeszednie pár piros foltot magára. Jobban járt, mint én, mert engem valami úgy megmászott, hogy csak a karomon 18 csípést számoltam össze, de az egész testem tele volt nagy, vizesedő és viszkető dudorokkal. Innentől kezdve igyekeztem Sárit a kiságyban altatni, ami nem volt egyszerű, főleg az első napokban, amikor még meg volt illetődve a helytől. 

Késő délután aztán újra strandoltunk, nem volt semmi különös, leszámítva, hogy Zs. elég rosszul érezte magát, úgyhogy az apja kicsit korábban felvitte. Otthon kiderült, hogy lázas (én már láttam magam előtt, ahogy Sárit is megfertőzi), úgyhogy szegénykém az elkövetkezendő pár napot leginkább vizes borogatásokban töltötte. Eközben átjöttek a szomszéd horvát kislányok játszani (este 9-kor!), meg az anyjuk beszélgetni, közben D. egyfolytában panaszkodott, mert ezeket sosem lehetett hazazavarni (minden nap éjfélig szoktak maradni), és hangosak meg buták voltak, ráadásul a könyvüket is elszakították. Tényleg elég idegesítő volt, hogy amíg a sógornőm a lánya lázát méri, a sógorom meg az eldugult WC-csövet pucolja, és mindenhol terjed a szarszag, ezek ott tátják a szájukat, és folyton láb alatt vannak. 

Sárit megvacsoráztattam (tejbegrízt kapott), majd amíg a tejet csináltam neki, levitte a lányokkal játszani. Azok valami lufikat hoztak, és Sárinak ezek nagyon tetszettek. Egyszer csak D. szalad hozzám, hogy menjek gyorsan, mert Sári hány. Odaértem, és szegény gyerek az apja kezében ordít, és minden -köztük leginkább Cs.- tiszta hányás. Persze, nagyon megijedtem, hogy ő is elkapott valamit, de abban majdnem biztos voltam, hogy napszúrást ilyen rövid idő alatt, ráadásul úgy, hogy a sapka a fején volt, nem kaphatott. Mindenesetre lemosdattam, kortyonként adagoltam neki a vizet (ahogy egyébként épp aznap a Kismamában olvastam), és végül le is fektettem. Egész éjjel megfigyelés alatt tarottam a gyereket, aki szerencsére sem nem hányt, sem nem ment a hasa, úgyhogy amikor reggel ötkor korgó gyomorral ébresztett, már nyugodtan mertem neki tejet is adni. A kedve jó volt, szépen evett, és minden benne is maradt, úgyhogy így visszagondolva valószínűleg felkavarta a gyomrát a szerpentin meg a lufinézés (nagyon magasra felengedték a lufikat), megspékelve az édes tejbegrízzel tuti recept a hányásra. Mindenesetre azért végig izgultam egy picit, bár vittem is magammal Deadalon kúpot, meg biztosítást is kötöttünk a Lányra (és rám, mert csak így lehetett), úgyhogy úgy voltam vele, ha még egyszer hány, megyünk az orvoshoz. Szerencsére erre nem volt szükség.

Szóval szombaton, mivel eleve ötkor keltünk, gondoltunk egy nagyot, és D.-t is magunkkal cipelve elmentünk Omisba strandolni, mert ott kellemes aprókavicsos a part, és sekély a víz. Omis amúgy gyönyörű, szerintem ide, és csakis ide érdemes babával jönni nyaralni (mármint Dalmáciában, persze), mert a strandon még árnyékos fák is vannak (ha időben érkezünk, persze), és amúgy is, az egész nagyon szép. Sári - míly meglepő- itt sem nagyon akart vízbe menni, de én már majdnem biztos voltam benne, hogy azért, mert mezítláb van. Így délben, amikor hazaindultunk (aludni, mert azt a strandon mégsem mertem) a bazársoron vettem neki egy strandcipőt. 21-esben sajnos csak kék volt, 40 kunáért, de hagytam magam meggyőzni, elvégre úgysem a színe volt a lényeg. Rá szerettem volna próbálni a Lányra, de a delikvens a legnagyobb zajban úgy elaludt, mint a tök. ÍEgyébként kb. két bazárral arrébb volt narancssárga, piros és rózsaszín, ugyanolyan fazonú cipő is, de hát sebaj...

Úgyhogy innentől kezdve nagyjából az volt a menet, hogy délelőtt mi Omisban strandoltunk, D. szinte mindig jött velünk, és általában vagy a sógorom, vagy a sógornőm is csatlakozott, a másik pedig vigyázott a nagybeteg Zs.-re, majd délben visszamentünk a házba, ahonnan késő délután még a helyi strandra lementünk. Ez alól csak egy kivétel volt, amikor elmentünk meglátogatni H-t és E-t Rogoznicán, ami elég drága kirándulásnak bizonyult, mivel Cs. 85-tel ment, ahol 50-nel lett volna szabad, és ezt 300 kunánk bánta (bár én mondom neki, hogy ez csak idő kérdése volt, mert állandóan gyorsabban megy, mint szabadna). És még jól is jártunk, állítólag...

Rogoznica -bár nagyon szépeket olvastam róla- nekem nem igazán jött be. Tudniillik, nagyon szép sziklás a partja, ami a romantikázóknak (mint amilyen H. és E.) tulajdonképpen nagyon jó, őt, állítólag búvárparadicsom is, de nekünk Sári miatt elsősorban a kiépített, de legalább is nem sziklás strandok kellettek volna. Ebből pedig volt ugyan egy-kettő, de hát mit mondjak, elég bénák voltak, nem volt se árnyék, se tusoló, se pancsoló, se semmi. Így végül egy út mellett egy fa alatt pakoltunk le, de itt is csak annyi vízszintes terep volt, hogy a törölköző épp elfért. Az egyik oldalon az út, a másikon egy meredek szakadék után a tenger, meg a sziklák határoltak, úgyhogy Sárit jóformán egy percig sem tudtuk egyedül elengedni bárhová. Mondjuk, ő jól elvolt, inkább én idegeskedtem sokat. A vízben viszont kétségtelenül rengeteg volt a látnivaló, igaz, nekem csak úszószemüvegem volt, és kábé egy méterre tudtam lemerülni, de azért így is láttam, hogy sok mindent láthatnék, ha normálisan tudnék búvárkodni (mármint, pipával...). Végül aztán be is borult, úgyhogy hagytuk a strandot, és sétáltunk a kikötőben (olyan jachtokat láttunk, hogy ihaj!), úgyhogy elég jól sikerült a kirándulás, de azért délután már inkább visszamentünk Podstranaba. Este aztán Cs. kapott egy telefont, hogy keresték a Munkaügyi Központból, mert újra indul egy tanfolyam, amire jelentkezett korábban, de csütörtökig muszáj bemennie, mi pedig csak aznap éjjel akartunk hazajönni. Így hát egy nappal lerövidítettük a nyaralást, amit őszintén szólva én nem annyira bántam, mert meghülyültem már a legyektől, a bogaraktól, és attól, hogy nincs egy 100 négyzetméternyi vízszintes terület sehol, szinte összenyomtak a hegyek... Végül is szeretem én a tengert, de ennyi épp elég volt.

Ja, azt majd elfelejtettem, hogy Sári imádta a cipőt, abban hajlandó volt fürdeni. Egy alkalommal pl. arra lettem figyelmes, hogy Cs. ahelyett, hogy a Lánnyal a parton homokozna, vezetgeti a vízben, és bár Sárinak már nyakig ér, csak mennek és mennek. Közben Sári húzta az apját, aki folyton könyörgött neki, hogy legalább a karúszót vegyék fel... Ami nagyon bejött még a gyereknek, az a hullámzás. Egyik nap ugyanis egész korrekt szél volt, ami nem méteres, de mondjuk nagy hullámokat kavart. Kicsit féltem Sárit beengedni, de végül maga döntötte el, hogy megnézi a vizet, és a szélén állva nagyokat kacagott a hullámoknak. Addig, amíg egyszer egy nagyobb nem jött, és teljesen beterítette szegény gyereket. Gyorsan fel akartam kapni az ázott kisbékát, de végül is szegénykém inkább csak meglepődött, semmint megijedt volna, nyalogatta a szájáról a sósvizet, utána pedig újra sikongatott a hullámoknak, úgyhogy szerintem maradandó károsodás nélkül túlélte a dolgot...

Illetve nem tudom, mert azt is megfigyeltük, hogy az esti fürdés viszont újabban sírós lett. Már az első (hányásos) nap is ordított, amikor egy lavórban lemosdattam, pedig a víz sem nem volt hideg, sem meleg, és utána is folyton nyafogott, nem akart beleállni a vízbe, leülni meg pláne nem. Ráadásul a hiszti nem múlt el, ugyanis tegnap az első itthoni fürdénél szabályosan félt, sírt, mint az árvaszamár, és csak nagyon komoly elterelő hadművelettel lehetett becsalogatni a kádba, ahol meg lehetett fürdetni. Már épp kezdtünk örülni, hogy megtört a jég, amikor is felállt a gyerek, és akkorát esett, mint a ház, rendesen el is merült, ahogy kell, úgyhogy gondolom, ma is lesz egy kis műsor este...

Apropó, szamár. Fent a faluban folyton legelt egy szamár, ami mondanom sem kell, mennyire tetszett a hölgyeménynek. Minden nap meg kellett nézni az IÁÁÁÁ-t, ami horvátul amúgy tovar-nak hívnak, rettentő büdös, és nagyon hangosan eszik. Úgyogy a kutya, csibe, cica után most már szamarat is símogattunk (mármint Sári a nenájával, én nem mertem a közelükbe menni), meg szamaragultunk is (megint csak Sári, én tisztes távolból fotóztam).

Hazafelé megint éjjel jöttünk, igaz, most Sári Zágrábtól Siófokig ébren volt, de végül is elég jól tűrte az utat. Ismét 6 és fél órát uzaztunk, ami szerintem megint szuper gyors (és meg sem büntettek), de nagyon-nagyon elfáradtam, úgyhogy most azt hiszem, fegyverrel sem tudnának ilyen hosszú útra kényszeríteni. Mindenesetre most már ötödszörre voltam Cs.-vel Horvátországban, azt hiszem, az elkövetkező öt évre ez tényleg több volt, mint elég. Jól éreztem magam, végül is, és azt is belátom, hogy gyerekkel azért nem lehet a klasszikus utazgatós, kirándulgatós nyaralást megszervezni, ahogy én igazán szeretem. Úgy látszik, ez is egy olyan dolog, amiről az elkövetkezendő tizenegynéhány évben le kell mondanom.

Ja, és lekopogom, de Sári egyáltalán nem lett beteg (még!)! Nincs itt immunhiány, kéremszépen!

Sári nem beszél (még), legalább is a szó klasszikus értelmében. Ez is egy olyan dolog, amin nyilván hülyére aggódhatnám magam, mert ugye gagyogni is későn kezdett el, és jelenleg egyetlen szót használ nagy magabiztossággal, mégpedig azt, hogy NEM - de csak azért sem kezdem magam fölöslegesen paráztatni, hiszen a gyerek tökéletesen megért mindent, sőt, mutogatással még el is meséli a dolgokat! Hihetetlen, de hónapokkal ezelőtti eseményekre emlékszik, a múltkor pl. anyunak "elmesélte", hogy leszakadt a hinta alatta, amikor még a fára volt kötve, és hogy ő mennyire megijedt. Ez legalább 2 v. 3 hónapja történt, Cs. utána csinálta meg a játszóterét!

No, szóval magyar szavakat nem igazán használt, viszont elkezdett hablatyolni, vagy -ahogy J. mondaná- tökéletesen beszél arabul, bár nekem a nyelv dallama alapján inkább valami dél-afrikai kihalófélben lévő törzsi nyelvnek tűnik a dolog... Szóval a szótag-ismételgetések (bababa, dadada, dedede, vavavava, stb) után Sárikittyom áttért a teljes hangzókészlet egyidejű, véletlenszerű használatára, és gyakorlatilag folyamatosan dumál. 

Láthatóan nagyon élvezi a saját hangját, mert tényleg sokat beszél, magyaráz, "felolvas", sőt, valamelyik nap azt játszotta, hogy telefonál. Fogta a mobilomat a füléhez, és hablatyolt, de úgy, mintha tényleg lenne valaki a vonal másik végén: néha szünetet tartva hagyta, hogy a "másik fél" is szóhoz jusson, és a tekintete a távolba meredő volt, mint egy felnőtté, ha tényleg telefonál... Remélem, a beszélgetőpartnere hívta...

Persze a hülyeségem nem hagy nyugodni, és folyamatosan tréningezem szegény gyereket, hogy legalább azt mondja ki, hogy Anya - jobb kedvében sikerül is rávenni, és akkor tízszer egymás után is meghallgathatom, hogy Anyanyanyanya, de azért úgy igazán azért, hogy engem hívjon, még nem használja. Persze, ami késik, nem múlik, de akkor is, már tűkön ülve várom, hogy szólítgasson!

Vicces egyébként, ahogy néha észreveszem, hogy hogyan próbálja igazgatni a kis száját, hogy az általa elképzelt hangot adja ki - utánoz, és ez megint nagy felelősség, legalább is ami az előtte elhangzott szavakat (is) illeti. Értem ezt pl. a káromkodásra, vagy az ingerült beszédre, és próbálom Cs.-t is rászoktatni, hogy ha lehet, akkor a gyerek előtt ne használjunk már csúnya szavakat! Nem olyan könnyű ez, mint amilyennek hangzik, egyszerűen annyira beleívódott már a mindennapi nyelvbe, akár csak kötőszóként vagy jelzőként is a káromkodás, gondoljunk csak pl. a "szar", a "basszus", vagy mondjuk a "tök" szavakra...

A másik hír, hogy hosszas rábeszélés, rimánkodás és fogadkozás után hagytam magam meggyőzni, hogy miért kell nekünk idén is ugyanoda menni nyaralni, ahol előzőleg én személy szerint már 3-szor voltam, vagy hogy mondjuk siralmas anyagi helyzetünket tekintve miért kell egyáltalán nyaralni mennünk... A "hely" mintegy 800 km-re van Horvátországban, és egyébként a sógoroméké, akik ott nyaralnak már 2 hete gyerekestül és dédszülőstől. A ház a tengerre néz, de egy 300 m magas hegyen van, gyönyörű kilátással, ámde elég szegényes infrastruktúrával (egysávos, iszonyat meredek és kanyargós út, a faluban kb. 20 ház van, meg egy kocsma, ami bolt is - ha ott iszod a sört, akkor kocsma, ha elviszed, akkor bolt...). A strand, ami 15 perc a szerpentinen lefelé (kocsival) olyan béna, hogy Szabadi-Sóstó szánsájnhálidéj ahhoz képest - de a gyerekek miatt csak oda lehet járni, mert onnan lehet délben kényelmesen visszamenni a házhoz, és amúgy is, akármerre mennél, mindenhol tömeg és iszonyatos dugó van. 

Ettől eltekintve megértem, hogy Cs. szeretne a nővérével nyaralni, ráadásul neki a tenger, azon belül is Horvátország mindennek az alfája, olyan, mint a magyaroknak a Balaton. Abban is igaza van, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jövőre bárhová is el tudunk majd menni, másra viszont idén nem telik. Én nagyon nem akartam ugyan menni, de ha már megegyeztünk, akkor örülök neki, hogy együtt leszünk, biztosan jó lesz, feltéve, hogy Sári kibírja az utazást (éjszaka megyünk majd), meg a meleget. Csütörtökön este indulunk, már előre be vagyok tojva a pakolástól és az úttól...

Szombat és hidegfront lévén Sárikittyom hajnali 5 órás keléssel örvendeztetett meg minket, és mivel én voltam az éjszakás (a műszak 6-ig tart), ezért az én feladatom volt a visszaaltatási kísérlet - természetesen eredmény nélkül. Emiatt aztán 5.50-kor könyörtelenül átpasszoltam a gyereket az apjának, és az utolsó emlékképem az, hogy Cs. megy előre, Sári utána, de a küszöbnél azért összetalálkoztak, mivel Miss Óvatosnak ott még kell egy kis segítség. Egyébként mentek pelust cserélni - legalább is én így tudtam.

Szinte azonnal visszaaludtam, és még valami olyasmit is álmodtam, hogy Cs. nem viszi ki Sárit, pedig már rég elmúlt 6 óra, és még veszekedtem is vele, hogy most mit szívat itt engem, mert így senki sem alszik, blablabla. Ez persze csak álom volt, mert 7-kor Cs. beront a szobába, hogy vészhelyzet van, és keljek azonnal, a gyerek ugyanis összekakált mindent! (Ok, sűrgős eset, de azért szerencsére nem vészhelyzet...).

Történt ugyanis, hogy Sári "közölte" az apjával, hogy ő márpedig nem akar pelust cserélni, hanem inkább azonnal menne Teletabit nézni, ami még az ágyikóban be lett neki ígérve. Cs. gondolta, hogy végül is mi baja lehet, úgyis mindig reggel szokott kakilni, így legalább nem pazarol el egy pelenkát sem. Aztán ő lefeküdt a kanapéra, Sárit is felültette, betakargatta, beindította a DVD-t, majd arra ébredt, hogy Sári keltegeti, ugyanis vége lett a Teletabinak (ötvenvalahány perc...). Szuper, legalább ő is kipihente kicsit magát, gondolta, amikor furcsa szagot észlelt - áááá, hát a gyerek tényleg kakilt. Na, irány a pelenkázó, ki is készített mindent, közben Sári a szőnyegen tett-vett, majd amint felemelte a lányát, észrevette, hogy a szőnyeg bizony kakis. Ahogy nézte végig az útvonalat, kiderült, hogy nemcsak a szőnyeg, de a padló, a kanapé és a pokróc is tiszta trutyi, mindennek tetejében a gyerek egész alfele barnult, és csak egy icipicire volt attól, hogy jól összetapicskolja magát a kezeivel. Így hát rohant értem, hogy ő fel tudjon takarítani, amíg én a leányzót csutakolom. 

Sárit egyébként nem különösebben zavarta a dolog, sőt, érdeklődve vizsgálgatta (volna) a rajta szétkenődött darabkákat, de azért szemfüles voltam, így nagyjából sikerült megakadályoznom, hogy a kezei közé kaparintsa a dolgokat. Azt viszont már nem, hogy a lábacskáival szétkenjen egy kisebb adagot a kádon, de mivel azt úgyis lemostam, a kádat pedig kisikáltam, így ezt a tapasztalatszerzés és a világ megismerésének számlájára írom, mint kevésbé kívánatos, de nem tragikus eseményt.

Egyszóval Cs.-nek jó tanulság volt ez az eset, hogy a gyereket márpedig tisztába kell tenni - ezért vettem neki bugyipelust, ha nagyon nem akar megmaradni a hátán, akkor azt akárhol rá lehet adni. és elvégre azért mégiscsak az apja az erősebb...

Úgy tűnik, Sárinál a Teletabik kora leáldozott, mert új barátja van, akit Olivernek hívnak, és egy kismajom, méghozzá a Baby Tv gondozásában. Sajnos azonban a UPC-csomagunk nem tartalmaz Baby Tv-t, és az internetes tv-jük is előfizetős (ha jól értettem), így maradt a youtube. Azon viszont összesen egy filmecske van fent (Oliver is on the farm), amit naponta kábé háromszor kell végignéznem, így én ezt már meglehetősen unom.

Úgyhogy ha valaki szerez nekem pár Oliver filmet, annak fizetek egy sört. 

Szóval ez is eljött - ismét nagy mérföldkő - de azt hiszem, véglegesen megállapíthatom, hogy Sárikittyom megtanult járni... illetve totyogni, mert az ő járása tényleg leginkább egy kiskacsa totyogására emlékeztet, de azt hiszem, ez valóban részletkérdés.

Egyre magabiztosabban szedegeti a lábait, és szerintem arra is rájött, hogy kétlábon sokkal gyorsabban célt ér, mert már szinte alig mászik. Most már olyan is előfordul, hogy nem pingpongozik két fix térelem között, hanem az A és B pont közti egyenes utat választja - kapaszkodás és pihenők nélkül, még akkor is, ha közben át kell lépni olyan hülyeségeken, mint egy küszöb. Egyszóval az én óvatos kislányom most már tényleg jár.

Egy dologra azonban nem hajlandó: kézfogás nélkül gyalogolni az utcán. Ha véletlenül kint elengedem a kezét, nyafogni kezd és egy tapodtat sem mozdul, de ezt végül is pozitívumként is elkönyvelhetem, mivel elég forgalmas út mellett lakunk, és így legalább nem kell attól tartani, hogy kiszalad az úttestre.

Egyébként imádom nézni, ahogy jár: a kezeit összeszorítja, vigyorog, és van, hogy dumál közben, de olyan édes, ahogy koncentrál a lépésekre (épp hogy csak a nyelvét nem dugja ki...). Milyen érdekes, hogy amit mi természetesnek veszünk (mint pl. a járás) az valójában milyen összehangolt és bonyolult agymunka eredménye, és milyen csodálatos, hogy egy ilyen kisgyerek, aki nemrég még a fejét sem tudta forgatni, most már ilyenekre képes... (és nem csak a mozgás terén, eszméletlen, miket tud már!)

Megtalált a régi egyetemi szobatársnőm az iwiw-en. Illetve az egész úgy kezdődött, hogy még télen én kerestem rá, de őt nem, csak az anyukáját találtam meg, úgyhogy neki írtam, hogy adja meg a telefonszámát. Meg is adta, de végül valahogy elmaradt a felhívása, és egyébként éppen tegnapelőtt gondoltam rá, amikor a levelet kaptam tőle.

Ő jogász volt, és bár alapvetően egész máshogy láttuk az életet, azért abban az időben, amíg együtt laktunk, nagyon jóban voltunk - igazából ő volt az egyetlen olyan lány lakótársam, akivel tényleg jól kijöttem. Volt akkoriban egy pasija, akivel olyan se-vele-se-nélküle kapcsolatban voltak, kb. mint én az akkori enyémmel, és talán a közös élmény kovácsolt minket össze. Mindenesetre amikor Cs.-vel összejöttünk, majd én másik koleszba költöztem, valahogy elmaradoztunk egymás mellől.

Kiderült, hogy már két kisfia van, a kisebbik épp akkora, mint Sári. Olyan fura, sosem gondoltam olyan fius anyának, persze, a gyerekek neme azért nem rajta múlt... Ráadásul a két gyerkőc között nincs két év a korkülönbség, amit megint csak nem gondoltam volna róla, inkább azt hittem, hogy sokáig nem akar majd másodikat. Nem is tudom, miért hittem így, mindenesetre hülyeség volt. Meghívott magukhoz, és bár rendszerint tartani szoktam a régi ismerősökkel való találkozásoktól (elvégre általában nem véletlenül szakadt meg egy kapcsolat sem), azért szerintem valamikor a közeljövőben sort kerítünk rá.

Egyébként Sári mindig, de az elmúlt pár napban egy igazi kis tündér - vagy inkább vízitündér? A nagy kánikulára és az akcióra való tekintettel kapott ugyanis egy felfújható medencét, de olyan normálisabb méretűt, amibe még egy felnőtt is elfér - és azóta nagyjából egész napos program a pancsolás. Nagyon élvezi a vizet, egyre bátrabban és ügyesebben mozog benne, már ügyesen kitartja a fejét, és például simán megcsinálja, hogy felemeli a lábait, ha hason "úsztatjuk" a vízen. Nem tudom, mi lett volna, ha hordjuk babaúszásra, már biztos úszóhártyát és kopoltyút növesztett volna.

Szóval lehet, hogy a medencének köszönhetően, de az is lehet, hogy valami teljesen más miatt az utóbbi napokban Sári gyönyörűen eszik, szépen alszik, éjjel alig, de leginkább egyáltalán nem ébred, és reggel csodák-csodájára már van, hogy fél 7-ig is durmol, de legalább is csöndben játszik a kiságyában. Úgyhogy igazán el vagyok kényeztetve, nincs nyűgösködés, hiszti, semmisejó, mindemellett bújuk, ölelget, szeretget, mint egy kiscica. De ma például szinte egész délelőtt egymagában játszott, és igaz, hogy ez a lakás állapotán hagyott némi nyomokat, de annyira jól elvolt, hogy egyáltalán nem akartam megzavarni. Ha rumlit csinál, nagy ügy, ha koszol, szintén, valószínűleg így sokkal többet tanul, mintha egész nap gyakoroltatnám vele a formabedobót. 

Lassan kezdi amúgy elhagyni a mászást, már leginkább kétlábon közlekedni, igaz, hogy ehhez általában segítséget vesz igénybe (vagy egy személy, vagy egy tárgy személyében). Pedig tökéletesen tudna már egyedül is közlekedni, mert pl. amikor rászólok, hogy álljon fel, és úgy jöjjön, akkor szépen feláll egyedül, elindul, és célbaér, akármekkora a távolság. Kis önbizalom kéne neki, és szaladna, mint a nyúl! Ráaádsul tud guggolni, guggolásból feállni, ami azét elég nehéz szerintem, nekem például nehezen megy. 

Ahogy ígértem, megérkeztek a fotók (állítólag lesz több is, csak sehogyse hogy ideérjen).

A keresztelős képek itt találhatóak, míg az egyszer balatoni csók képe itt.

Egyébként pedig a bejegyzésekben a megfelelő helyre linkeltem a fotókat, csak hogy a kontextust is érteni tessenek...

Már megint eltelt egy hónap, és közhely, de tényleg rohadt gyorsan szalad az idő.

Hősünk már 16 hónapos, nagylány, a szó minden értelmében. Ez a hónap volt az, amikor végleg felhagyott (felhagyattam vele) olyan kisbabás dolgokkal, mint pl. a szopizás, ami valljuk be, azért tényleg mérföldkő, nekem biztosan. Rám jön pölö az a bikinifelsőm, amit 2 éve vettem, mielőtt terhes lettem. Mégsem hordom, mivel kinyúlt a hátsó pántja (vagy én mentem össze? höhö), és most bő. 

Na de visszatérve az ünnepeltre, akinek 9 foga van, az a jó hír, hogy mostanra már biztosan kijelenthetem, hogy ez a gyerek tud menni, csak nem nagyon akar. Mármint vezetgetve anya/apa/akárki egy ujját fogva bármennyit elgyalogol, de egyedül, kapaszkodás nélkül csak akkor, ha 

Eleddig 32 darab lépést tett meg önállóan egyhuzamban, amúgy feláll, elindul, megáll, és megfordul teljes biztonsággal, csak ugye mégsem akkora biztonsággal, mint mászva. Ezért hát még mindig jobban preferálja a mászást, vagy a vezetgetést, mert úgy biztosan nem esik el. Na, nem mintha gyalogolva elesne, mert amint kicsit meginog, rögtön lecsücsül, és azért valljuk be, puha a popó is és a lábak sem olyan hosszúak, vagyis biztos nem fájdul meg a feneke, ha ráhuppan. Egyszerűen csak baromi óvatos, ami egyfelől nem baj, mert legalább nem rángatják be minden hülyeségbe, másfelől viszont túlontúl kockázatkerülő, akárcsak az apja, úgyhogy azt hiszem, ezt a tulajdonságot azért érdemes lenne továbbfejleszteni.

Foga 10 darab van, de mivel napok óta szarul alszunk, így lehet, hogy útban a többi is. Valahol, valamikor, persze. Beszélni nem nagyon akar, bár a "nem" szót továbbra is tisztán és érthetően mondja, mint ahogy mestere a hangutánzásnak is, ami alatt a "vaú" (kutya), "pák-pák-pák" (tyúk), "pi-pi-pi" (csibe), "miaú" (macska), "beeeee" (bárányka), "nyihaaaa" (lovacska), "háp-háp" (kacsa), "brrrrrr" (motor, autó, traktor, fűnyíró, fúró, porszívó) ésatöbbi értem. "Anya" még véletlenül sem, néha kimond egy-egy értelmesnek tűnő hangkombinációt, amit amikor elkapjuk, örülünk, mint majom a farkának, de ez a galád utána sosem ismétli meg, úgyhogy vagy véletlenek ezek a szavak, vagy csak nagyon huncut a lányom.

Egyébként újabban, pontosabban a nyaralás óta kezdenek változni az alvási szokásai, ugyanis éjjel gyakran ébred, de ha átkerül a mi ágyunkba, akkor jól alszik. Sőt, már 2-szer is előfordult mostanában, hogy a reggeli tejivás után még hozzám bújva aludt egy kicsit, fél 8-8-ig, aminek ne mondjam, mennyire örültem az állandósult fél 6-os kelés után. Egyre nehezebben akar amúgy a kiságyában aludni délután is, tegnap pl. nekem kellett bebújnom mellé a nagyágyba, a minap Cs.-nek, de ma is 1 óra után felsírt, és csak mellettem volt hajlandó visszaaludni. Most az apja váltott le, ott durmolnak összebújva a kanapén.

A kismanó egyre tudatosabban hízeleg: puszit már nagyon ügyesen ad, persze nem mindenkinek, és nem is mindig. Én rendszerint a számra kapok, jó nyálasat. Sokat ölelget, igaz, mostanában kicsit ki voltam, mert hétvégén csak a mamáját akarta, engem nem - mit ne mondjak, fura érzés volt, hogy a lányom ellök, és bújik a nagyanyjához, de olyan szempontból érthető, hogy a mamával sokkal több mindent szabad (aminek nagyon nem örülök, pláne, mert azért nem arról van szó, hogy kéthetente látják egymást fél órára), és a mama állandóan az unokája kegyeit lesi, míg én azért jóval többet hagyom egyedül játszani, és nem is mindig az van, amit ő akar. Éjjel viszont rendet tett a lelkemben a kis számító, ugyanis túl azon, hogy vagy ezerszer felsírt, volt egy pont, amikor csak rajtam volt hajlandó elaludni, úgy, mint kisbaba korában, a mellkasomon fekve. Most döbbenek rá, hogy milyen nagy már - amíg régen az egész kis teste elfért az állam és a csípőm között, most az ölemben ülve már csak a vállamra tudja hajtani a buksiját. Végül aztán átvittem közénk a nagyágyba, ahol persze vígan elvolt fél 7-ig, amikor is úgy keltett, hogy hozzámbújt... ne mondjam, hogy elolvadtam, ugye?

Egyébként új hobbija a csikizés, ha lát egy meztelen talpat, tuti ráugrik. De csikiz mindenkit mindenhol - úgyhogy érdemes vele vigyázni.

Folytatásos teleregényünk azon részéhez értünk, amikor is hőseink meghívást nyertek a magyar tenger J.-ék (a pontosság kedvéért a párja szülei) érdekkörébe tartozó balatonakarattyai vikkendházba. Ez a kellemest a hasznossal tipikus esete volt, mivel nekem és J.-nek üzleti ügyeink akadtak Veszprémben, és amellett hogy nem szeretjük a Balatont különösen, ingyen nyaralni szeretünk, szóval kedd reggel újfent nekiálltam pakolni (esküszöm, EZT utálom a legjobban az anyaságban), és beizzítottuk a szekereket, hogy nekivágjunk a nyárnak.

Természetesen Cs.-t is vittem magammal, mert amíg én Veszprémben voltam, valakinek muszáj volt vigyázni Sárira. Ugyan Márk apja és J. még egy barátnője a kisfiával is ott voltak, de azt sejtettem, hogy az én gyerekem nem lesz el idegenekkel. Úgyhogy a 4 pasi és a 2 nő elhúztak a strandra, mi pedig nekivágtunk a Balaton Plázának. A megbeszélt helyen és időben azonban csak mi jelentünk meg, a kedves hölgy nem, és erről számtalan elérhetőségeink akármelyikén is elfelejtett minket értesíteni. A vicc az, hogy pontosan tudta, hogy Pestről mennénk, de a telefonokat sem vette fel, hogy legalább leordíthassam a fejét. Mindegy, ittunk egy valamit Veszprémben, úgyis régen jártam arra...

Végül így korábban értünk Akarattyára, mint a családjaink. A két fiús anya szerencsés volt, mert fiaik természetesen durmoltak, mire hazaértek, így csak be kellett őket csempészni az ágyukba, de Sári Cs. állítása szerint órák óta ordított. Mint kiderült, a lányomnak nagyon tetszett a Balaton (a társaság kevésbé izgatta), de csak gyalogolni akart a vízben, nem zavartatva magát azzal, hogy hol mélyebb, hol sekélyebb a tó. Így simán belement a "mélyvízbe" is. Érzésem szerint Cs. kicsit unta a gyerek vezetgetését, aki azonban az úszógumiról hallani sem akart. Amikor aztán hazafelé megálltak kajálni, Sári nem nagyon akart enni, hanem csak elmászkált volna, de ami végleg kiborította a bilit, az az volt, hogy az apjának el kellett mennie WC-re. Így J. barátnőjére bízta magzatát, akinek fia ezt látva tiltakozásul felállt az etetőszékben, és sikított egyet. Erre Sári úgy megijedt, hogy elkezdett sírni, miközben Dóra (az ideiglenes bébiszitter) az ordító kapálózó Sárit tartva próbálta helyzetben tartani a saját kölykét. Márk apukája ugyan segíthetett volna rajta, ha eközben Kisvacak nem akarta volna megnézni, hogy az asztal alól hogyan lehet kibújni az autók közé. Amikor mesélték, mi csak annyit kérdeztünk, hogy miért nem videózták le a jelentet...

Egyébként Sári cs. állítása szerint innentől kezdve ordított, hiába adagolta neki az apja vezetés közben (!) hátrafeszített kézzel a kölesgolyókat. Szegénykém igazából elég fáradt volt, úgyhogy miután mindeki aludt, mi úgy gondoltuk, elvisszük sétálni, hátha a babakocsiban ő is elalszik. nyakunkba vettük hát Akarattyát, és elindultunk a strandra (mivel délelőtt ők Szabadi-Sóstóra mentek fürödni). Nos, csak a miheztartás végett közlöm, hogy BA. egy magaslaton van, ahonnan a tóhoz még vagy egy órát kell lefelé gyalogolni, de ott fizetős a strand, úgyhogy még újabb pár száz méter a szabadstrand. Mire elértünk, Sári szerencsére aludt, de mivel elfelejtettem bekenni naptejjel, és textilpelus sem volt nálam, hogy letakarjam, így megszabadítottam Cs.-t a pólójától, és azzal árnyékoltam be a gyereket. Így Sári nem égett le, Cs. meg kibírja...

A Balaton itt egész szép volt szerintem, bár mindig is jobban szerettem az északi partot. Cs. gyorsan megfürdött, én pedig nem vittem fürdőruhát, de annyira nem is vágytam a vízbe, mivel a parton rendesen fújt a szél, úgyhogy egyáltalán nem volt melegem. nem úgy visszafelé, ahol is végig hegynek felfele kellett tolnunk a kocsit, és hátulról tűzött a nap. Természetesen ahogy felértünk a kapuba, Sári felébredt, de nem túl jól, ezért gyakorlatilag egész délután hisztis volt. Innentől kezdve sem nagyon közösködött másokkal, viszont megtanult felmászni Márk bébicsúszdájára, és lecsúszni róla... 

Délután most már velünk kiegészülve újra lementünk a strandra, úgyhogy végre megtapasztalhattam, mennyire élvezi a poronty a vizet. Ahogy beleért a lábujja a Balatonba, elkezdett örülni (beszélt, visítozott, magyarázott, röhögött), és kezdetben gyalogolva, később a vízre hasalva, mászva, tocsogva vette birtokba a terepet. Cs. lehozta a gumimatracunkat is, ami Sárinak annyira nem jött be, csak két nagyobb gyereknek, akik kérdezés nélkül ráugrottak, löködték, cibálták a matracot. Ez még nem lett volna baj (bár egy hétéves szerintem már képes kellene, hogy legyen elkérni a játékot), de amin bepipultam, hogy először elkezdtek sarat dobálni, utána pedig úgy löködték a matracot, hogy fgellölték Sárit, és amikor rájuk szóltam, hogy egy kicsit óvatosabban, meg sem hallották. Úgyhogy elegem lett, és teljesen normális hangon, de nagyon határozottan közöltem velük, hogy itt így nem lehet játszani, mert a babák megijednek, és fejezzék be. Erre a kissrác közölte, hogy "utállak!", majd elhúztak. Hogy a szüleik merre volltak, azt nem tudom, de azt hiszem, ez volt az első "játszótéri" konfliktusom. A matracot amúgy innentől Márk vette kezelésbe, akinek viszont jól bejött a játék, szerencsére ő jólnevelt legény, úgyhogy sem nem sarazott, sem nem inzultálta a lányomat.

Szóval Sári tényleg kis ebihal, bár az úszógumiba továbbra sem volt hajlandó beülni, a karúszók meg érzésem szerint nem igazán tartották fent a vizen, így maradtunk a pancsolónál. Igaz, ez nekünk, felnőtteknek egy kicsit unalmas egy idő után, főleg mivel Sárit folyamatosan fogni kellett, mivel ő még nem érezte, hogyan kellene mozognia a vízben, így viszont állandóan elesett, és kiitta a fél Balatont. Nem baj, majd sűrűbben járunk, hogy szokja a vizet, csak legyen már jó idő.

Már elég későn indultunk vissza Akarattyára, úgyhogy Sári nagyon fáradt volt, amikor odaértünk. Alig evett, és gyakorlatilag egész elalvásig sírt.Még normálisan megfürdetni sem tudtam, mert nem bírtam letenni, kézben meg elég nehéz volt letusolni. Mindenesetre legalább korán elaludt, úgyhogy meg bírtunk vacsorázni, sőt, Cs.-vel még egy-két sört is megittunk. Eközben a két fiú meg az anyjuk a kerti medencében pancsoltak, a hangokból ítélve nagyon élvezték... 

Reggel Sári 5-kor felsírt, úgyhogy nagyon megijedtem, hogy akkor most fel kell kelni (főleg mivel este elég sokáig beszélgettünk), de szerencsére 6-ig sikerült visszaaltatnom. Akkor viszont már Márk is fent volt, úgyhogy összeraktunk a kölyköket, akik ugyan nem túl sokat törődtek egymással, csak akkor, amikor J. felszólította a fiát, hogy adjon puszit Sárinak. A jelenet klasszikus volt: a két baba egymással szembe fordult, Sári és Márk is kicsit kinyújtották a nyakukat, Sári még talán csücsörített is, és elcsattant a csók, ami a hölgy életében garantáltan az első volt, míg a férfiúról nem tudok nyilatkozni, de remélem... Mi anyukák persze könnyeinket morzsolgattuk csemetéink láttán, és szerencsére fotó is készült az eseményről (amit majd természetesen nemsokára fel is töltök)...

Az idő viszont elég tré volt szerdán, így sajnos aznap mér nem tudtunk fürödni, úgyhogy a tervezettnél korábban pakoltunk össze. Eközben a két kissrác egymásra gerjedt, legalább is ami a szekálást illeti, ugyanis Z. (Dóra fia) egész konzekvensen inzultálta Márkot, aki ezt -érthető okokból- nagyon rosszul viselte. Amikor viszont sírva fakadt, Sári empátiából szintén bőgni kezdett - hiába hagyta abba erre Márk a sírást, és hiába magyaráztuk neki, hogy Márk már nem sír, Sárit nagyon nehéz volt mindig megnyugtatni. Olyan érzékeny lelkű szegénykém... Amúgy ezt az empátia-sírást már sokszor észrevettem, és tulajdonképpen nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen együttérző a drágám.

Hazaérkezésünk után, délután Sári megint nagyon bújós lett - engem konkrétan össze-vissza szeretgetett. Annyi nyálas puszit kaptam, mint még soha, sőt, annyi ölelést, hozzám bújást, dörgölőzést, hogy csak na. Jó volt, szeretem, mikor ilyen kis cicás, é az az igazság, hogy egyre gyakrabban ilyen. Gondolom, a korral jár ez is, úgyhogy előre örülök, mert ahogy nő, úgy nő az anyának adott puszik száma is. Egy darabig, gondolom...

Egyébként csütörtökön én ismét utaztam, ezúttal Pestre, de Sári nélkül - aki az apjával töltötte majd' az egész napot, és elmondásuk szerint elég jól érezték magukat, sőt, Cs. is egyre magabiztosabban elboldogult a lányával. Én egyébként megint üzletelni voltam fent J-vel, akivel úgy tűnik, megszereztük az első megrendelésünket. Majd kiderült, mi van benne, de lelkesedésben nincs hiány.

Későn értem haza, mert út közben beugrottam Sárinak cipőt venni, de természetesen nem találtam. Viszont Sári nagyon örült nekem, egész este le sem lehetett vakarni rólam, ami azért nagyon jól esett. Cipőt végül itthon vettem neki ma, Falcon márkájút és 20-asat (kb ilyen, csak szívecskés), mert a 21-esből egyrészt kiesett a lába, másrészt meg nem is volt olyan, ami tetszett.

Úgyhogy itt tartunk most, végre utolértem magamat, most már nekiállhatok dolgozni...

Végre van egy kis időm folytatni a sztorit.

Szóval a templomi ceremónia után egy helyi kocsmában volt a "lagzi". Cs. falujában nincs túl nagy kínálat "éttermekből" (az konkrétan egy sincsen), de még kocsmákból sem, így a magyarok által általában "használt" helyen beszélte meg apósom az ebédet, úgy, hogy ő vitte a húst, ezek főztek és felszolgáltak. Ahelység a körülményekhez képest tűrhető volt, bár a terítés kicsit tarkára sikerült, de ez volt a legkisebb bajom.

Innentől kezdve elég groteszk volt az egész buli, kb. mint egy Kusturica-filmben. Kezdve azzal, hogy apósom meglepetésként beszervezett 2 darab cigány zenészt, nos, szerintem a kettőnek volt összesen annyi foga, mint Sárinak (apropó, mert neki már 10 is van ám!). Szóval ezek húzták harmonikán és valami tambura szerűségen a nótát, amitől kiver a víz, de apósom nagyon élvezte (meg még páran, ezt el kell, hogy ismerjem). Aztán rögtön az érkezéskor mindenki a kezembe nyomta az ajándékokat, amit én megköszöntem, és szépen félretettem. Később a sógornőm szólt, hogy azért illene kibontanunk őket - na, itt rögtön bevillant a Macskajajj vonatkozó része, mikor is a fogatlan cigányasszony fennhangon magyarázza, hogy melyik használhatatlan kacatot kitől kapta az ifjú pár - azzal a különbséggel, hogy mi természetesen nem kaptunk semmit, csak Sári. Ő is nagyrészt aranyékszert (ezt sem értem, miért jó egy 16 hónaposnak számára teljesen értéktelen és használhatatlan dolgot venni, de legyen, ha ez a szokás), meg pénzt. Különösen az volt fura, amikor Cs. végigszaladt a vendégeg között az ékszerekkel, és megkérdezte, hogy melyiket ki hozta. 

Sári amúgy megebédelt, és mire a mi kajánkat hozták, el is aludt a babakocsiban kint az utcán (mivel bent húzták a zenészek). Emiatt valakinek folyton kint kellett maradni vele, ami szerintem kapóra jött anyuáknak, akik így időről időre megléptek a fülsüketítő muzsika elől. Időközben megérkezett a pap is, na, ekkor indult be csak a mulatság, ui. a tisztelendő úr köztudottan nagy partiarc. De egyébként apósom vitte a prímet - nemcsak a mulatságban, de a piálásban és a hangoskodásban is. Ő amúgy sem működik nagyon takarékon, de amikor kicsit is iszik, rögtön 10-szeresére nyomja a decibellt és úgy ordibál, mintha mindenki süket lenne. Elég unalmas egy idő után, szegény Cs. és a sógornőm már nem tudnak vele mit csinálni. Cs. ha csak a közelébe kerül ilyenkor, olyan ideges lesz, hogy állandóan veszekszik vele, amitől apósom még hangosabb, Cs. pedig még idegesebb lesz... egyszóval az alaphangulat megvolt részünkről a bulihoz (arról nem is beszélve, hogy MI ugye nem akartunk csinadrattát...).

Amikor Sári felébredt, még javában tartott a nóta, úgyhogy a kisasszony táncolt a lányokkal: úgy ropták, mintha muszáj volna. Amúgy Cs. és én is tangóztunk egyet (ha már jártunk tánciskolába)... nos, maradjunk annyiban, hogy lehet, hogy kár volt a férjem tánctudásába invesztálni 20ezer Ft-ot! Utána keringőztem egyet apósommal, ami viszont meglepően jó volt, de ezután visszatértek a magyar nótához a zenészeink, szóval lehetett újra óbégatni. 

Már nagyon untam a műsort, amikor végül is 2 - fél 3 felé végett lett a mulatságnak, és végre elpakolhattunk. Mi ráadásul siettünk nagyon, mert újra ki akartunk menni a nyaralóba, ahol nemcsak anyuék, de G. és É. is vártak minket. Mivel még össze kellett pakolnunk a holminkat (ettől amúgy idegbajt kapok), és meg kellett várnunk egy nyári jégeső végét, így már fél 6 volt, mire odaértünk. Azért sikerült jól elrendezkedni, Sári is szépen elaludt, mi pedig este sokáig beszélgettünk. 

Vasárnap ebből kifolyólag elég érzékenyen érintett, amikor a kiscsaj fél6-kor dumálni kezdett, de jó fej volt, mert nem kellett szórakoztatni, hanem úgy 6-ig elbeszélgetett és játszott a kiságyban. Aztán Cs. "kicsapta" a mamájának, úgyhogy még egy kicsit alhattunk. Délelőtt Sári még mindig mamázott, amikor is elaludt a babakocsiban, mi pedig kisétáltunk a Dunához, ami amúgy épp áradt. Egyedül az étterem, ahol enni szoktunk nem volt víz alatt, de a Duna-parti bungallók teljesen el voltak öntve. A víz nagyon magasan volt, és iszonyatosan erős volt a sodrása - engem teljesen ledöbbentett, még sosem láttam a Dunát ilyennek. 

Mire visszaértünk, Sári természetesen fent volt és megérkeztek sógornőmék és az apósom is (őt már kilóméterekről hallottuk), és nagyban ment a fürdés. Sári is bement a vízbe, megint nagyon élvezte, azt hiszem, igazi kis vizipók lesz ebből a lányból. Egészen estig ott voltunk, amikor is anyuék hazajöttek, mi pedig visszamentünk a sógornőmékhez, mivel Cs.-nek hétfőn hivatalos ügyei akadtak, úgyhogy mi csak aznap jöttünk haza. Sári egész úton nagyon jól viselkedett (aludt), és hazaérkezésekor nagyon örült a dédinek, meg az összes játékának, és egyfolytában azt mesélte, hogy mit csináltak nagyapánál a kismalacok (körbe-körbe mászik a szőnyegen és huhog, ami gondolom, a röfögés lenne).

Az eseménydús nyaralásos-esküvős-keresztelős héten kiderült, hogy Sárinak kell vennünk egy tologatnivaló babakocsit, ugyanis a lányoknak volt, és nagyon élvezte, hogy fel-alá trappolhat velük. Aztán kibújt a 10. foga is (jobb alsó hátsó), így már egész arányos a fogsora (6-4), de rágni azért továbbra sem akar nagyon. Átaludta az éjszakákat, kivéve azt, amikor hazaértük, és újra a saját szobájában -külön- aludt. Akkor éjjel 2-kor áttelepült hozzánk, és onnantól szépen csicsiskált reggelig. 

Szóval így múlt el az ünneplés, de azóta sem álltunk le, folyamatosan gyártjuk az élményeket, szóval még nincs vége...

...sosincs vége...

(és a képek jönnek... majd...)

Jaaaaaaajj, de elfáradtam! Utazás, rokonozás, fürdés, nyaralás-féle, esküvő és keresztelő, és egy mini-lagzi - kábé ezeket sikerült bezsúfolni az elmúlt 7 napba.

Kedden délelőtt indultunk, Sári jól viselkedett, mivel nagyrészt aludt, amikor meg nem, akkor is el lehetett vágni a nyafogását egy kis kölesgolyóval. Így amikor odaértünk a sógornőmékhez, nem csak kipihent, de jóllakott is volt, úgyhogy nagy erőkkel vetette bele magát a Lányokkal való játékba. Innentől kezdve gyakorlatilag nem volt egy másodperc sem, amikor egyedül lett volna, illetve nem kellett egyetlen önálló mozdulatot sem tennie, már ami a lépegetést illeti, ugyanis a gyerekek gyakorlatilag folyamatosan vezetgették. Pedig itthon már elég jól haladtunk a járásgyakorlással, hétfőn, az indulás előtti nap este konkrétan azzal szórakoztatta magát, hogy össze-vissza sétált a Mamája, a leendő keresztanyja és köztem. Nos, ez az egy hét járássegítőzés szerintem hetekre vetette vissza a mozgásfejlődését, ugyanis most már egyáltalán nem akar segítség nélkül sétálni, de ez ellen nem tudtam volna mit tenni (bár szép csendben azért a hajam téptem legbelül...). Szóval a lányom újfent játékbabává avanzsálódott, igaz, ezt ő nagyon élvezte (velem ellentétben, de én meg kussolok, ugye).

Azt hiszem, még kedden, az érkezésünk után ki is mentünk kicsit a sógornőmék majdnem dunai nyaralójába, ami tulajdonképpen jobb, mintha a Dunán lenne, mert az ugye árad, viszont az a kétszáz éves csatorna, ami mellett végül is van a házikó, le van zárva, így abban sem emelkedett vízszint, sem brutális sodrás nincsen. Mondjuk, az idő nem volt túl jó, így végül nem fürödtünk, viszont amikor elmentünk sétálni, a nyakunkba kaptunk egy olyan zuhit, hogy kénytelenek voltunk egy éppen lakatlan bungalló eresze alá behúzódni. Sári itt fedezte fel a szerelést, ami a babakocsi csatjainak bekapcsolását jelenti. Innentől kezdve ez volt a kedvenc elfoglaltsága.

Nem aludtunk kint, egyrészt mert az idő azért elég szeszélyes volt, másrészt mert Cs.-nek különféle hivatalos ügyei voltak szülővárosában. Másnap így elemntünk nagyapát látogatni, meg megnéztük a sógorom új traktorját. Nagyon hangos volt a traktor (és piros), úgyhogy Sári meg is tanulta, hogy ami berreg, az a tattó. Amikor kipróbálták a dudát, akkor pedig úgy megijedt, hogy csak a pulykales ígérete tudta megvigasztalni. Mert hogy arrafelé egy csomó szárnyas van, köztük rém randa pulykafélék is (én komolyan nem tudtam, hogy ezek ennyire csúnya állatok), és hát mit ad isten, nagyapa beszél pulykául. Kuruttyolt nekik, azok meg vissza, sőt, még oda is mentek hozzá, mire nagyapa egy laza kézmozdulattal elkapta az egyik nyakát (pulyka visít, Sári érdeklődve figyeli a fejleményeket), majd a nyakánál vonszolva odahúzta az addigra már két lábbal fékező állatot a gyereknek, hogy megsimogathassa... Hm, szerintem Sári benne is lett volna, ha hagyom, de inkább átnyergeltünk a szilvára, ami túlontúl ízlett a kisasszonynak, úgyhogy már féltem, hogy hasmenést kap a korábban még sosem kóstolt gyümölcstől. De végül nem volt semmi, a gyomra szerencsére jól viselte a sokféle kaját.

Csütörtökön ha jól emlékszem, nem csináltunk semmi különöset, leszámítva, hogy újfent meglátogattuk a nagyapát, de most a kismalacok és a csirkék voltak soron. A malacok iszonyatosan büdösek voltak, konkrétan hónaljig ért a kaka a disznóólban, úgyhogy szerencsétlenek alig tudtak menni (kevés zsír, sok izom). Sári azóta, ha megkérdezzük, mit csináltak a cocák, körbe-körbe mászik - nos, nem értjük, miért, de ez van. A csirkék pedig szintén nagyon csúnyák voltak és büdösek, de Sárit ez nem túlzottan zavarta.

Mi szülők pedig ellátogattunk a paphoz, hogy megbeszéljük a keresztelés és a mellesleg-esküvő részleteit. Én ugyan nem vagyok katolikus, sőt, kevés egyházról rendelkezem lesújtóbb véleménnyel, mint ezek, de miután a "tisztelendő úr" kisgatyában fogadott minket,kicsit fura volt a szituáció. Kiderült, hogy az apósom rendelt kántort, úgyhogy nem lesz annyira egyszerű a szertartás, mint szerettük volna, de végül is elég lazán meg tudtuk oldani, nagymise, meg egyéb felesleges időhúzás nélkül. 

Pénteken ismét kimentünk a nyaralóba, mivel anyu, a nagynéném és a keresztanya aznap jöttek le, és ott is aludtak. Aznap már nagyon jó idő volt, úgyhogy Sáribaba is kipróbálta a pancsolást. nem volt egyszerű a dolog, mert a víz már a stégnél is majd' 2 méter, és a gyereket úgy nem lehetett bevinni, hogy valaki a létrán állva fogja (mert akkor hogyan fogja a létrát). Így két emberes meló volt a dolog, de a kisasszony nagyon élvezte a természetes vizet (pedig hideg volt), igaz, kicsit túlbiztosítottuk a beülős úszógumival és a karúszókkal. 

Szombaton aztán felvirradt a nagy nap. Természetesen az izgalom miatt Sári jó korán kelt (fél 6 - mint mindig), és mivel én voltam a reggeles, így én sem aludtam ki magamat. Mindegy, mert 8-kor már amúgy is kellett készülődni, főleg nekem, aki ugye menyasszony is voltam egyben. A múltkor vett fekete-fehér-szürke kis koktélruhát viseltem, egy fehér boleróval, és egy gyönyörű Tamaris cipővel, ami jól feltörte a lábam, de sebaj, mert tényleg csodaszép. Sári pedig fehér kis fodros ruhában volt, kalappal, fodros zoknival. Még itthon akartam neki fehér cipőt venni, gondoltam, úgysem árt egy normális zárt cipő, de ebben a hülye városban egyáltalán nem találtam olyat, ami tetszett volna, és valami márkája is lett volna. Ezért úgy döntöttem, hogy turkálok egyet, úgyhogy ki is halásztam egy fehér George kis cipőt, ami ugyan szép volt, de már ránézésre is marha kényelmetlen, cserébe viszont olcsó. Mivel nem akartam Sárit kényelmetlen cipoőbe járatni, amíg nem muszáj, így ráadtam a kék szandiját addig, amíg a keresztelő nem kezdődik - gondoltam én, végül viszont nem adtam rá a fehér cipőt, így szegénykém béna kék játszós szandiban lett megkeresztelve...

Természetesen a dolgok nem mentek simán, ugyanis anyuék és Cs. legjobb barátja is késtek. Anyuék végül csak befutottak, de G.-ék nem értek oda, úgyhogy nem votl mit tenni, 10-kor elkezdtük a bulit. Volt nászinduló, meg hasonlók, bevonultunk Cs.-vel, mint két hülye (egyáltalán nem számítottam erre), majd miután fogalmunk sem volt, hogy mit kell csinálni, álltunk bénán az oltár előtt, oldalunkon a tanukkal, miközben Sári kiabált, mászkált, nyafogott, szóval adta a műsort. A kántor orgonált, az asszonykórus vonyított, mintha legalább is temetésen lennénk, a pap pedig olyan dumát lenyomott, hogy csak lestem. Később Cs. azt mondta, hogy önmagához képest egész jó volt, hát nem tudom, én nem tanultam papnak, sőt, de ennél még én is komolyabb prédikációt dobok össze fél óra alatt. Na, végül is csak összeadott minket...

Ezután volt a keresztelő - mint kiderült, ez volt a mellékszál, az esküvő pedig a fő attrakció, pedig épp fordítva szerettük volna, de a szokás az szokás, nincs mit tenni. Szóval nekünk, a kereszteltnek és a keresztanyának fel kellett vonulnunk az oltár mellé, ahol a pap újfent frenetkiusat alakított, ráadásul Sári nehezen viselte, hogy nem mászkálhat, úgyhogy mire effektíve a kereszteléshez értünk, már nagyon hisztis volt. Alig bírtuk kézben tartani, a ruhája felcsúszott a nyakába, úgyhogy kilátszott a bugyija... 

Amikor ezen is túlvoltunk, és végre kivonulhattunk volna a templomból, már megint rosszul csináltam, ugyanis mint kiderült, nekem sokkal lassabban kellett volna mennem, sőt, még valami fotót is akartak csinálni, de mivel én mindezekről nem tudtam semmit, kimentem, és kész. A templom előtt aztán kaptam egy csomó gratulációt, meg virágcsokrot, de tök fura volt az egész, mivel most mit gratuláltak egy esküvőhöz, ami már 4 és fél éve tart? Egyáltalán nem voltam menyasszonyos hangulatban, aztán erre tessék, mire felocsúdtam, már férjhez is mentem! 

Folyt köv.

Gondoltam, kihasználom a szélesebb nyilvánosság nyújtotta lehetőségeket, és feladok itt egy hirdetést, amely így szól (vala):

"Lányos anyukák figyelem: rengeteg nyári ruhácskával, pólóval bővült a Babashop kínálata, elsősorban nagyobb (80-92-es) méretekben. Példának okáért itt egy édes fidres-fodros kisruha, de tényleg sok van még, nézzetek körül!"

"Mindenki figyelmébe ajánlom új akciónkat, amely Nyár 2009 néven csatlakozott az amúgy népes akciós listánk táborához, miszerint minden felső, póló és pulóver esetén 3-at fizet 4-et kap a kedves vevő. Ja, és a kedvezmények összevonhatók! Úgyhogy hajrá!"

Köszi, és a Babashopot népszerűsítőknek külön hála, az általam beígért kupon cserébe pedig akármikor beváltható.

És mi pedig most elmegyünk egy hétre nyaralni-szervezkedni-pihenni, mely napok megkoronázása a szombaton tartandó keresztelő lesz. Sári bugyivillantós kisruhát fog viselni, én pedig nem. Igaz, az ő feneke ezerszer szebb az enyémnél, úgyhogy ezen nem sértődünk be, azt hiszem.

Sári ma délután- Cs. szerint az én hibámból, szerintem viszont a saját kis ügyetlensége okán- arccal előre fejelte le a murvát a kutyaól előtt. Legyen elég annyi, hogy nem fogtam elég szorosan, mert nem gondoltam, hogy lehajol egy fémdarabért, de szerintem elég érdekesnek bizonyult az az izé, így amikor meg akarta nézni, elvesztette az egyensúlyát, és arccal előre a kavicsokon landolt. A héten amúgy már ez a második "pofáraesős" balesetünk, az első nyomai már kékülnek a homlokán.

Persze, volt bőgés, de hamar megnyugodott, miután kiderült, hogy a szájába egy csomó apró kavics került (biztos nyitott szájjal csókolta meg az anyaföldet), amit persze a felelőtlen anyja próbált kitakarítani, több-kevesebb sikerrel - de hát ha már úgyis a szájában turkáltam, volt lehetőségem kitapintani, mi újság fogfronton, és azt hiszem, örömmel jelenthetem be, hogy kijött a leányzó 9. foga, méghozzá alul. Igaz, ez is egy őrlőfog, vagyis elöl még mindig csak kettő darab sorakozik, de most már legalább abban biztosak lehetünk, hogy nem csak ennyi marad...

A balesetnek egyébként most az orrocskája látta kárát, ami egy picit felhorzsolódott, sőt, vérzett is, úgyhogy ez volt az első külsérelmi nyomot okozó (szerencsére 8 napon belül gyógyuló) sérülésünk.

Most, hogy már egy jó ideje nincs esti szopi, az altatásra új rituálénk van - de ez a kis bitang napról napra szemfülesebb, és egyre többet követel. Mert megiszogatja a tejecskét az ölembe kucorodva, aztán odafordul, és "közli", hogy már menne a kiságyba. Jó, nyilván nem szó szerint így mondja, hanem vagy mutat az ágyára, vagy én kérdezek rá, és ő bólogat. Úgy egy héttel ezelőttig ezután fogta a nyuszit, vagy a rongyit, kicsit fészkelődött, aztán elaludt. 

Manapság viszont a következő a menet: bekéredzkedik a kiságyba, megkeresi a nyuszit/rongyit, fészkelődik, majd feltérdel-feláll, és követeli, hogy vegyem ki őt a nyuszival/rongyival együtt. Vagyis a dolog csak arra megy ki, hogy megszerezze az állatkertet. Ezután rendszerint ölbe kell vennem, dajkálom, dúdolok, vagy mesélek (Öreg néne őzikéje, saját szavakkal), majd egy kis idő múlva újra beteszem a kiságyba. Ekkor már nem akar kijönni, hanem hasra fordul, és nyöszörög, de csak akkor, ha nem simogatom a hátát. Úgyhogy innentől kezdve elalvásig megy a hátciróka, ami jobb esetben csak pár perc, mint pl. ma is, de rosszabb esetben akár fél óra is lehet, ami azért elég durva, tekintve, hogy a csiszatolástól egész felhámlik a bőr a tenyeremen. Na, jó, ez költői túlzás, de az igaz, hogy amint elszenderedni látom, és abbahagyom a simit, Sári rögtön nyitja a szemét, és nyavalyog, vagy pl. dörgöli a hátát a kezemhez, jelezve, hogy ő még nem enged utat nekem. Kis galád ez, mondom.

Mostanában szinte nem engedi, hogy altatót énekeljek neki, hevesen rázza a fejét, ha belekezdek egybe, vagy hangosan tiltakozik. Az egyetlen dal, amit mostanában szeret, a "Széles a Duna", ami marhára nem altató, biztos ezért. Azt szereti, ha mesélnek neki, de ezt altatáshoz annyira még nem "használjuk", leszámítva, hogy Cs. mostanában úgy altatja, hogy közben halkan dumál neki, pl. hogy mit fognak csinálni, ha majd felébred. Nem vicc, emlékszik rá, mert behajtja! 

És változatlanul 5-fél 6 között kel, ugye nem mondjam, mennyire imádom ezt a szokását...

Azt hiszem, az ilyen napokon esne jól, ha csak 5 percre kiszaladhatnék rágyújtani. Mert Sári egy tüneményes gyerek, tényleg, kívánni sem kívánhattam volna jobbat, de vannak napok, amikor belébújik a kisördög, és egész nap kezelhetetlen.

Délelőtt még jó volt, elmentünk reggel Ringatóba, ahol megint megkaptuk - mármint azt, hogy nem jár önállóan, pediglen már 15 hónapos elmúlt, ráadásul egy olyan anyuka tette szóvá, aki eddig egész szimpatikus volt. Most már nem az... eh.

Mindegy, ezután is egész jó volt a lány, szépen ebédelt, majd mivel már majd' össze esett, mentünk (volna) aludni, és innentől kezdve elszabadult a pokol. Sírt, hisztizett, folyt taknya-nyála, (amit ha kiszívok, még jobban ordít, ergo még jobban folyik), úgyhogy hiába meséltem, dajkáltam, énekeltem, csak sírt. Sosem szoktam ilyet csinálni, de most muszáj volt egyszerűen otthagynom a kiságyban, mert éreztem, hogy minden szülői tekintélyemet dobhatom a kukába, ha most tűröm ezt a hisztit. Sári természetesen nem hagyta abba a bőgést, kitartóan ordított, amíg vissza nem mentem (kb. 5 perc múlva). Ült az ágyban, fogta a rácsot, a lábai kilógtak, és hüppögésre váltott, amint meglátott. Kicsit dajkáltam, de megint sírni kezdett, úgyhogy visszaraktam a kiságyba, ahol szó szerint beájult, ahogy a popója a matracot érte. 

Nekem délutánra programom volt, április óta először jelentkeztem be fodrászhoz, pedikűröshöz és manikűröshöz, ráadásul a lehető legszarabb időpontot választottam, mert a dédi elutazott, Cs. pedig a haverjával, aki direkt miatta utazott le, csinálják a garázst, de már nem tudtam lemondani, úgyhogy tulajdonképpen arra blazíroztam, hogy Sári úgyis alszik, akkor a fiúk tudnak dolgozni, és mire felébred, már haza is érek. Nos, Sári természetesen 2 perccel azelőtt, hogy indulni akartam, visítva ébredt, és egyszerűen bármit csináltam, nem akart aludni. Úgyhogy muszáj volt behívnom az apját, aki persze nagyon örült, hogy otthagyja a vendéget egyedül dolgozni, de én meg úgy éreztem, hogy ha még egy percet itt kell lennem, meghülyülök. Nem szép dolog leírni, de így van, én bizony szoktam érezni, hogy elég a hisztiből, elég a gyereksírásból, elég a gügyögésből, el innen, mondjuk, egy manikűrre. Ó basszus, ez most nagyon hülyepicsásan hangzik, pedig nem töltöm minden szabadidőmet a műkörmösnél (mondjuk, ettől még lehetnék hülyepicsa, de nem vagyok...)

Mindenesetre elmentem, megcsináltattam a hajam és a körmeim, miközben kiderült, hogy a fodrász/körmös csaj (egyszemély) már évek óta próbál teherbe esni, de nem sikerül neki, úgyhogy most volt az első inszeminációja a napokban. Igen, hülye érzés, hogy én meg közben a gyerekem hisztije miatt vagyok ideges, nyilvánvalóan ő mindent megtesz annak érdekében, hogy legyen neki is ilyen szar napja. Szóval mégis hülyepicsa vagyok, és erősen szégyenlem magam. 

Amúgy azt hiszem, jön Sári alsó hátsó őrlőfoga, bár nem engedi, hogy belenézzek a szájába. Talán attól ilyen kis nyűgös. Egyébként most olvastam a velveten egy kommentben a következőket (bemásolom, talán a szerző nem haragszik meg érte): 

"Ha a gyerekkel minden okés, azaz jol alszik, jol eszik, nem beteg, az MINDIG a mi erenyunk, a mi tuti anyasagunk es oriasi erobevetesunk eredmenye. Tapsvihar. Ha a gyerekkel BARMI gond van, nem akarodzik enni, kicsit 'lassu', nem alussza at az ejszakat, vagy neagyisten beteges: az az istenatka, a veletlen, vagy a rossz apai (anyosi) genek eredmenye."

Ámen

Ma reggel Sári már nem kapott szopit, hanem kénytelen-kelletlen kivárta az apja karjában, amíg kicsit meglangyítottam az előző este felforralt, majd a hűtőben tárolt tejet. Így 15 hónap óta ez a második olyan nap, amikor egyáltalán nem szopizott (az első, amikor megszületett, de az ugye nem rajtam múlt...).

Nem mondhatnám, hogy kapálózott a cici után, mert miután kiitta a 2 deci tejet, egyáltalán nem érdekelte a dolog, ment játszani. Viszont "cserébe" egész nap tiszta nyűgös volt, amit egyfelől a rosszidőnek, másfelől az alsó örlőfogak feszítésével, harmadrészt pedig az MMR-rel (ami épp egy hete volt) magyarázok. Ráadásul még taknyos is, amiről ugye megint nem tudom, hogy az MMR vagy a múltkori fürdőzés hatása-e. Tudtam, hogy ez lesz, mármint, hogy épp akkor betegszik meg, amikor majd nem fogom tudni, hogy most mitől beteg...

Szóval azt hiszem, végérvényesen ráléptünk az önállósodás útjára, legalább is ami a szoptatást illeti. Őszintén szólva tényleg örülök neki, hogy már nem függ ebben tőlem - emlékszem, az első 1-2 hónapban iszonyatos parám volt, hogy mi lesz, ha hirtelen elapad a tejem, 39 fokos lázam lesz, vagy ne adj' isten valami történik velem (ami miatt nem tudok szoptatni), és akkor Sári mi a fenét fog majd enni? Mert én elképzeltem, hogy az, hogy felismerjük a problémát, majd Cs. elmenjen a dokihoz (kivárja a rendelési időt), ott kivárja a sort, majd felirassa és kiváltsa a tápszert biztosan tovább tart, mint 3 óra, ami köztudottan az újszülöttek evési ritmusa, ráadásul Sári mindig sűrűbben evett - ebből kifolyólag szegény gyerek biztosan éhen hal, ha velem valami történik... nos, emiatt aztán egy adagnyi (ill. kicsit több, kb. 200 ml) friss anyatej (vagyis max 24 órás) mindig állt a hűtőben, majd mivel tulajdonképpen sosem lett felhasználva, mindig ment is a fagyasztóba, pótolva újabb friss adaggal. Ne mondjam, milyen felemelő volt minden szoptatás után -ahelyett, hogy a gyerekben gyönyörködtem volna- lefejni a felesleget, ráadásul egy idő után tényleg tele lett a fagyasztó, aminek a 99% sosem használtuk fel. De egy volt a lényeg, hogy Sári nehogy egy pillanatra is biztonságot adó anyatej nélkül maradjon...

Szóval örülök neki, hogy élete első időszakában nem halt éhen, és nyilvánvalóan túlparáztam mindent (azt pl. a mai napig nem értem, miért nem volt jó a lefagyasztott tej vésztartaléknak, nyilván, mert sokáig tartott volna, míg kiolvad). Most viszont, hogy elhagyjuk a szopit, ismét olyan fejlődési mérföldkőhöz értünk, amiből tényleg sok van mostanában - első lépés, első szavak, első anya nélkül töltött hétvége (ilyet is tervezünk...)

Apropó lépés: jól haladunk, mert van ám haladás, bár azért még mindig a mászás a biztos. Felállni -mármint kapaszkodás nélkül- már nagyon ügyesen tud a manó, és ha nem vagyok túl messze, és kitartóan hívom, egyre többször el is indul (mármint gyalog) felém. Persze olyan is van, hogy látom rajta, hogy tekerednek az agykerekek, azon agyalva, hogy vajon most hogyan induljon meg, aztán rendszerint szépen letérdel inkább, és a jó öreg mászáshoz folyamodik - apjára van, azért ilyen óvatos... Persze már egyre magabiztosabb is, ma pl. legalább 10 lépést megtett egyedül, és egy kézzel fogva a kezemet már nagyon ügyesen tudunk sétálni. 

Szavak: halandzsázik ezerrel, és olyanokat, hogy "apa", "baba", "mama", "pápá", "beee" (bárányka), "vaúúúú" (kutya) már nagyon sokat mondja, de azt, hogy "anya" egy istennek nem akarja kiejteni a száján. Pedig már tényleg tűkön ülve várom, akárcsak azt, hogy elkezdjen rendesen beszélni - nagyon szeretném már tudni, mi zajlik a kis fejecskéjében.

Ha arányt kellene vonni a gyereknél, hogy kire mennyire hasonlít, akkor nálunk ez Cs. javára 90-10% lenne. Kívül-belül tiszta apja ez a lány, különösen ami az étkezési szokásait illeti... nagyjából tökmindegy, mit eszik, csak azt ehesse, amit Cs.

Még egyetemista korunkban állandóan azon röhögtünk, hogy Cs. milyen frankón elél napokig kolbászon, tejfölön és túrón. És láss csodát, mi Sári kedvence? Kolbász-tejföl-túró, de leginkább az, amit az apja éppen eszik. Ha rozsdás szöget, akkor az...

A minap Cs. paradicsomot vacsorázott, amiből azért nem adtam Sárinak, mert korábban sosem akarta megenni (én ugyanis nem szeretem a paradicsomot nyersen, gondoltam, biztos tőlem örökölte...), de most, hogy látta az apját, addig nem nyugodott, amíg nem kapott egy falatot. Természetesen kiköpte és fintorgott is hozzá egy sort, de mivel látta, hogy Cs. továbbra is rendíthetetlen a témában, még egy gerezdet kért. Na, ezt már nem köpte ki, hanem fintorogva megrágta, és lenyelte, majd kérte a következőt, és hasonlóképp leküzdötte a torkán... Vicces volt, ahogy meg akart felelni az apjának - ebben is...

Mozgalmas napokon vagyunk túl, aminek az az oka, hogy mostanában nap mint nap útra kelünk, és meg sem állunk hol Pestig, hol pedig Siófokig (csak hogy az autópályán mindkét irányba elinduljunk).

Szerdán ismét összehoztunk Márkot és Sárit, akik -mondhatni- újfent csak egymás játékaitól hatódtak meg, mintsem egymástól, de azért aranyosak voltak, főleg, ahogy lesték, hogy mihez nyúl a másik, és mit lehet elszedni. Azért azt be kellett látnom, hogy Sári főleg akor volt elemében, mikor a ház ura aludni tért, mert ekkor nemcsak anyát, de más anyját is lehetett bűvölni - és mi tagadás, Judittal nagyon jóban vannak... Pedig a kisasszony is fáradt volt, ezt onnan tudom, hogy állandóan megágyazott magának a pelenkázóbetéttel, majd ráfeküdt, de amikor le akartam fektetni Juditék ágyában, talált magának valami mesekönyvet, és hangosan kommentálni kezdte, úgyhogy félő volt, hogy a szomszéd szobában durmoló Kisvacakot majd felébreszti - így hát inkább kimenekítettem a helyzetből. Amikor aztán az ifiúr is felébredt (felébresztettük?), elmentünk sétálni és játszóterezni, ahol is Sári rájött, hogy a csúszdán arccal előre a legjobb lecsúszni - persze csak úgy, ha anya még fogja. Szegény Márknak itt is kijutott a lányomból, aki megszerzett magának egy katicabogaras labdát (ami amúgy természetesen Márké), mire Kisvacak természetesen magának szerette volna jogos tulajdonát. Sári nyilvánvalóan ezt nem hagyta annyiban, ezért kikapta a labdát Márk kezéből, mire szegénykém igazi csalódott sírásban tört fel! Sári ettől meg úgy megijedt, hogy a labdát is elejtette, bőgni is elkezdett, úgyhogy legalább Márk abbahagyhatta... Vicces volt, lehet, hogy ezek ketten nem lesznek haverok... 

Tegnap Cs. szülinapja volt (33 - Krisztusi korba lépett), ezért úgy döntött, aznap nem építi a garázst (ez az új hobbija). Így lecsapva arra, hogy apa szabad, elcipeltük őt is a Ringatóba (azt mondtam neki, hogy az anyukák általában oda meg vissza vannak attól, ha egy apuka is csatlakozik hozzájuk, és megígértem továbbá, hogy nem kell a földre ülnie, és énekelnie sem). Amikor meglátta az első anyukát miniszoknyában (tényleg csinos volt a csaj, és a szoknya nagyon mini), majd megkérdezte, hogy tényleg a földön szoktunk-e ülni, addigra már szerintem akarta is az egészet... Mindenesetre más apuka nem volt, Sári is ki lett rittyentve a nagy alkalomra, ehhez képest az egész Ringató elég kaotikusra sikerült. Az van ugyanis, hogy összevontak két csoportot, így a maradék egyben rengetegen vagyunk, és ahogy kell, a rengeteg gyerek rengeteg felé szalad. Az anyukák meg nem utánuk, hanem inkább traccsolnak, így van egy elég nagy alapzaj, amit nem lehet olyan jól túlénekelni. Ráadásul a piciknek, mint Sári is, a 9.40-es kezdés egy kicsit későn van, úgyhogy ő tegnap konkrétan majd' elaludt a nagy nótázás közben, de legalább is nagyon rezignált volt, úgyhogy nem tudtam villogni vele az apja előtt, hogy micsoda kis ügyes, emrt tapsolni szokott, sőt, néha még énekelni is.

Cs. persze rögtön levágta, hogy ez az egész Ringató csak az anyákról szól, hogy végre felöltözhessenek és kimozdulhassanak otthonról, mert szegény gyerekeknek egyrészt foglamuk sincs, hol vannak, másrészt rohadtul semmi kedvük az egészhez, és amúgy is, jó drága. Szóval ment a szokásos fikázás, csak sajnos azt nem vette észre, hogy nagyjából az életemet szólja emígyen le, úgyhogy meg kell jegyeznem, milyen jól esett a dolog. 

Mindenesetre Sári tényleg nagyon fáradt volt, mert amikor hazaértünk, majd' elaludt a pelenkázón, úgyhogy megkérdeztem, akar-e csicsiskálni (bólogatott, pedig erre sosem bólogat), úgyhogy betettem a kiságyba, ahonnan ugyan kikéredzkedett, de rádőlt a mellkasomra, és rajtam elaludt. Amiután becsempésztem a kiságyba, a nagy melegre avló tekintettel Cs. kitalálta, hogy menjünk el fürödni a Velencei-tóra. Mivel a természetesen vízektől kicsit féltettem Sárit, így inkább valami bababarát fürdőt javasoltam, úgyhogy úgy döntöttünk, leugrunk Siófokra, a Galerius fürdőbe, mert erről már sok jót hallottam. Igen ám, de Sárinak nem volt úszópelusa, úgyhogy gyorsan elszaladtunk azt is venni. A gyorsan aztán nem is lett olyan gyors, ugyanis sem a Müllerben, sem a Tescoban nem lehetett eldobhatót kapni, a Kenguruban pedig összesen 2 db nem eldobható volt, azok is S-es méretben (kb. 6 kg-ig). Így kénytelen voltam még a Brendonba is elmenni, ahol végül vettünk mosható úszóbugyit, 3 290 Ft-ért (!), de ez alá elvileg már semmi nem kell. 

Sári természetesen (ebéd nélkül) 3 órát aludt, úgyhogy csak 3 körül tudtunk indulni a fürdőbe, de végül is nem volt baj, mert így legalább kipihent volt a kisasszony. Kicsit izgultam, hogy mit szól majd ennyi vízhez, mert eddig a fürdőkádnál nagyobb térfogatot még nem nagyon látott, és mit ne mondjak, eléggé meg is volt illetődve - az első 5 percben. Utána viszont nagyon élvezte a pancsolást, nagyjából ki sem lehetett (volna) hozni a vízből, csak sajnos sem a víz- sem a levegő hőmérséglete nem volt annyira meleg, hogy órákig áztassuk benne a popsiját, és 10-15 perc után már rendesen lilult a szája. Ráadásul még a gyerekmedence is nagyon mély volt neki, mármint mindenhol leért a lába, de lecsücsülni a vízben pl. még a legsekélyebben sem tudott volna. Így megállapítottam, hogy mindenképpen kell neki úszógumi (Cs. szerint karúszó, de szerintem azzal azért kell egy kicsit gyakorolni), mert az, hogy egyfolytában tartani kell, nem túl jó program nekem. Ráadásul ő még nem érti, hogy a fejét ki kell tartani a vízből  így aztán jó sokszor nyelt vizet, de végül is ez nem szegte kedvét a pancsolástól. Az élménymedencébe is bevittük egy rövid időre, de az tényleg hideg volt neki, a termálvízbe pedig, ami tényleg pisimeleg, sajnos babákat nem javallott fürdetni. 

A fürdő egyébként tényleg nagyon szép, és jól meg van csinálva, van pl. egy szuper baba-mama szobájuk egybekötve a gyermekmegörzővel, de mégis alapvető dolgokra nem figyeltek oda. Pl. a baba-mama szobába, ahol a létesítmény egyetlen pelenkázója van, csak száraz ruhában lehet bemenni - vagyis akkor nem, amikor kijössz a vízből. Ez azért is hülyeség, mert a fürdőbugyit én mindig levettem a gyerekről, amikor kihoztuk a medencéből, ergo akkor (is) kellett pelenkáznom, de nem mehettem be a pelenkázóba, mert vizes voltam. Ráadásul amikor mentünk volna öltözni, azért le akartam tusolni Sárit, ezt viszont csak úgy tudtam megoldani, ha nem akartam (mezítláb) a tus alá állítani, ha a kezembe fogom. Így nyilván (meg amúgy is) én is csurom víz lettem, de előbb nekem kellett megszárítkoznom és felöltöznöm ahhoz, hogy Sárit bevihessem a pelenkázóra. Mert az öltözőkabinokban nincsen erre elég hely, örültem, hogy a törülközőbe bugyolált gyereket egyáltalán le tudtam ültetni a padra a kabinban, és szegénykém elég tikkadt volt ahhoz, hogy ne akarjon elkóricálni. 

Mindent összevetve azért elég jó volt a hely is, és a program is, szerintem sűrűbben fogunk járni a jövőben. Szeretném, ha Sári szokná a vizet, jó lenne, ha biztonsággal lehetne ilyen fürdőkbe vinni, mert ez egy olyan kikapcsolódás, amit Cs. is és én is szeretünk. Arra jöttem rá, viszont, hogy ha hármasban megyünk, akkor gyakorlatilag lőttek a közös szaunázásnak (Sárival azt nem lehet), a közös melegvízben való ejtőzésnek (azt sem), mert vagy vinni kell Sárit is, vagy csak az egyikünk tud menni. A gyermekmegörző sem megoldás, mert egyrészt nem hagynám ott, másrészt csak két év felett lehet egyedül otthagyni (afölött pedig már elvan egyedül is a vízben - vagy legalább is nagyjából). Szóval vagy visszük a mamát is, vagy többen megyünk. Ez van. Any volunteer? 

Annyira bírom, amikor egy babákkal foglalkozó szolgáltató (jelen esetben háziorvos) nincs tekintettel a kuncsaftok igényeire. Mert hogy az egészséges rendelés mifelénk 12-2-ig van (amúgy a másik körzetben is), tehát éppen akkor, amikor a mi babánk aludna. Így hát vagy minden erőmmel küszködve ebéd előtt kellene, hogy elaltassam a nagylányt (ami természetesen csak akkor lehetséges, ha délutánra lenne programunk...), vagy ki kell vele húznunk délig, ami egyenlő a nyűgösködéssel, hisztivel, és egy minden bizonnyali elalvással útban a doki felé.

Na, ma volt a napja az MMR oltásnak, ami állítólag mumpsz, kanyaró és rubeola ellen van. Azt hiszem, mi ezt még nem kaptuk, mert az ezer százalék, hogy én voltam mumpszos, majdnem bele is haltam, igaz, nem a mumpsz, hanem egy közben elkapott másik fertőzés miatt. Úgyhogy végül is nem bánom, hogy Sárit is beoltottuk, bár azt is hallottam, hogy ez az oltás az összes közül a legdurvább, már ami a mellékhatásokat illeti. 

Szóval természetesen próbáltam a Lányt délelőtt elaltatni, mégpedig egy kiadós sétával (mert tegnap természetesen elaludt egy kiadós séta közben a babakocsiban), de ma esze ágában sem volt, annak ellenére, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét. Így amikor hazaértünk, próbáltam a kiságyban is letenni, de ez a gyerek úgy működik, hogy amint kiságyat ér a popója, valami rejtett reaktor aktivizálódik benne, és 2 perc nyusziölelgetős hasonfekvős popóégbetologatás után felpattan, kiabál, rázza a rácsot, hülyéskedik, játszik - egyszóval pörög, és még csak az sem zavarja, hogy én alszom a kanapén (mert hogy ez a taktika, alvást mímelek, vagy tényleg, és természetesen sokszor be is válik a dolog...). Úgyhogy küzsöttünk így egy fél órát, majd 11 után pár perccel úgy döntöttem, hogy akkor inkább ebédeljünk, mert legalább így délre oda tudunk menni a dokihoz.

Az ebéd természetesen nem tetszett Sárinak, de a túrós palacsinta igen, úgyhogy abból kajált be, majd ettem én is (a gyerek ekkor már olyan volt, mintha órákat aludt volna előtte), végül felpakoltunk, és meg sem álltunk a rendelőig. Ma valami MMR -nap lehetett, mert mindkét kislány, aki előttünk volt, erre az oltásra várt. Az egyik picit fiatalabb volt Sárinál (természetesen szaladt), a másik egy picit öregebb (szaladt és folyékonyan beszélt). (A földbe döngölős produkció azonban nem volt elég, mert az egyik anyukája végigkérdezgetett mindenkit, hogy a gyerek hány hónapos, és mikor kezdett menni. Én persze mondtam, hogy az enyém még nem megy, mire megkérdezte, hogy és miket mond... pfhhhh.... mondom, nagyon semmit - mama, nem, vaú, bee a báránykára, de ez minden. "Jajj, nyugi, majd fogja csinálni" - mondja ő, én pedig igyekszem győzködni magamat, hogy nyugodt vagyok, csak az ilyen nők kerüljenek el...). 

A váróban amúgy történt egy érdekes eset, amit azért írok le, mert igazán zavarbaejtő volt, és nem nagyon tudtam, hogy hogyan kellene kezelnem. Kijött ugyanis a rendelőből egy anyuka a két lányával. Az anyuka is elég szakadt volt, meg a lányok is, akik közül az egyik kicsi volt, max. 3 éves, de a másik volt vagy 11. Az anyuka, meg a kislány valamiért visszamentek a rendelőbe, míg a nagylány kint maradt, és odajött hozzánk. Nagyon furcsa volt a kislány, nem úgy, hogy szellemi fogyatékos lett volna, de akkor is - nekem furcsa az a fajta közvetlenség, hogy pl. kapásból megsimogatta Sárit, és velem is elkezdett beszélgetni (többek között elmesélte, hogy nem bukott meg idén semmiből...). Ez persze még nem is lett volna baj, mert tényleg nagyon kedves volt Sárihoz, bár részemről a tapizás már egy kicsit erős, de amikor kijött az anyja a húgával, és indultak, akkor először megpuszilta Sári kezét, majd az arcát is akarta, de Sári ekkor felém fordult, úgyhogy azt nem tudta. Jó, ez sem lenne még olyan gáz, de a kislány elég büdös volt. Mármint, olyan testszaga volt - és ez azért semmi esetre sem pénz kérdése... 

Na, mindegy, ezután mi következtünk, és az én bátor nagylányom saját lábán, egy kezemet fogva totyogott be a rendelőbe, ahol már bőszen ordított a váróban előzőleg futkározó és folyékonyan beszélő kislány (höhö...), úgyhogy Bátorság kisasszony azzal a lendülettel, ahogy bejött, már fordult is ki. Mire felvettem, két kézzel kapaszkodott az ajtófélfába. A pelenkázón már dobálta magát, úgyhogy megmérni vagy fél órát tartott (10200 g egyébként). Ezután visszapelenkázni csak félig sikerült, és amíg az orvos készítette a vakcinát, addig háromszor kellett mindent visszakérdeznem, mert semmit nem hallottam a fülembe ordító Sáritól. Úgyhogy elég küzdelmes volt az oltás beadása, ráadásul nem is lehetett rögtön hazamenni, mert lehetnek allergiás reakciók, úgyhogy szegénykémmel még a váróban kellett maradnunk egy kicsit. 7-10 nap múlva várható a hatás, állítólag sokkal több gyereknél jelentkezik, mint a korábbi oltások esetében, úgyhogy várjuk is nagyon. 

Biztos voltam benne, hogy a Lány a hazaúton elalszik (és felébred, amikor be akarom csempészni a kiságyba), de nem így lett, sőt, annyira túlpörgött, hogy itthon is vagy egy órát altattam még. Végül is csak beájult vagy 3 órára - ami alatt természetesen nem volt net.

Egyébként nagy nyaralás-vitában vagyunk az Urammal, sehogyse tudjuk eldönteni, hova menjünk. Megspékelve az egészet azzal, hogy a sógornőmék is akarnának velünk jönni, de mivel az én igényeim alapvetően eltérnek Cs. igényeitől, a mi igényeink pedig a sógornőmékétől, így gyanítom, ismét egy szórakoztató programnak nézek elébe egész júniusban nyaralás-tervezés címén. Pénzünk sincs rá nagyon, úgyhogy tényleg vicces lesz. Alig várom. Akárcsak a nyaralást...

Amióta Sári elmúlt egy éves, már nem tulajdonítok olyan nagy jelentőséget a hófordulóknak, de mivel ma épp a gép előtt kapott el a felismerés, ezért egy poszt erejéig megemlékeznék arról, hogy a Lány épp ma 15 hónapos.

Nos, még nem megy önállóan. Addig jutottunk el a lépegetésben, hogy egy kezemet fogva, feltéve, ha az az én jobbkezem, neki meg a bal, már nagyon ügyesen sétál, és ha leállítom a szoba közepére, és pár lépésre elmegyek, akkor szinte odarohan hozzám, majd nagy boldogan beledől a karomba - de ezen felül nagyjából esze ágában sincs önállóan járni. Szerintem már régesrég képes lenne rá, egyszerűen csak még nem érte el a felismerés, hogy ez neki miért is lenne jó. No nem baj, nyilvánvalóan előbb-utóbb elkezd majd járni, addig pedig lazán elviseljük más anyukák/rokonok/ismerősök/pénztáros nénik/szobafestő-mázolók sajnálkozó pillantásait.

Ami viszont nagy örömmel tölt el, hogy magzatom nem hazudtolt rá a női nem egészére, és sikerült a kis hiúságát ezzel a copf-dologgal felpiszkálnom, így amióta tudja, hogy milyen édes és szép copfokkal, azóta egyenesen követeli a gumit a hajába. Éljen-éljen, mindig hajasbabát akartam.

Sári hófordulójára tekintettel amúgy nagy erőkkel készülök a keresztelőjére. A ruhácskája már megvan, viszont cipőt és fodros bugyit (ami szigorúan kilóg a ruha alól) még be kell szereznem. Ezért ma délelőtt nyakamba vettem a várost, de egyiket sem találtam. Bugyi ugyan volt, de nem fodros, és 1 490 Ft-ot kértek érte, ami -már elnézést- de szerintem rablás, normális gyerekcipőbolt pedig az egész városban nincsen! A Kenguruban ugyan láttam egy Siesta cipőt, ami tetszett, de az eladó szerint csak egy méret volt belőle, mégpedig 16-20-as (vagyis 4 méret egyben!). Az pedig tuti nem lett volna jó. 

Mindenesetre nekem is kellett egy ruha, úgyhogy végül is kettős céllal jártam a várost. Kis túlzással állíthatom, hogy 4 üzlet teljes kosztum és koktélruha kínálatát végigpróbáltam, míg megtaláltam A RUHÁT, ami nemcsak méretben volt jó rám (40-es, hehe!), hanem jól is állt, és még tetszett is. Csinos koktélruha, elegáns, szexi, de nem kihívó, fehér-szürke-fekete mintás, kis csipkékkel az alján, és egy kis fehér boleróval igazán aranyos. Keresztelőre és a mi esketésünkre épp jó lesz, de azért ezt még más alkalmakra is fel tudom venni. Sosem volt még ilyen ruhám, de úgy éreztem, ilyen közel a 30-hoz már jár nekem ez is. 

Természetesen cipőt és táskát is kell hozzá még vennem, de mint köztudott, ezekben sem bővelkedik kis városunk kínálata...

Amióta Sári elmúlt egy éves, már nem tulajdonítok olyan nagy jelentőséget a hófordulóknak, de mivel ma épp a gép előtt kapott el a felismerés, ezért egy poszt erejéig megemlékeznék arról, hogy a Lány épp ma 15 hónapos.

Nos, még nem megy önállóan. Addig jutottunk el a lépegetésben, hogy egy kezemet fogva, feltéve, ha az az én jobbkezem, neki meg a bal, már nagyon ügyesen sétál, és ha leállítom a szoba közepére, és pár lépésre elmegyek, akkor szinte odarohan hozzám, majd nagy boldogan beledől a karomba - de ezen felül nagyjából esze ágában sincs önállóan járni. Szerintem már régesrég képes lenne rá, egyszerűen csak még nem érte el a felismerés, hogy ez neki miért is lenne jó. No nem baj, nyilvánvalóan előbb-utóbb elkezd majd járni, addig pedig lazán elviseljük más anyukák/rokonok/ismerősök/pénztáros nénik/szobafestő-mázolók sajnálkozó pillantásait.

Ami viszont nagy örömmel tölt el, hogy magzatom nem hazudtolt rá a női nem egészére, és sikerült a kis hiúságát ezzel a copf-dologgal felpiszkálnom, így amióta tudja, hogy milyen édes és szép copfokkal, azóta egyenesen követeli a gumit a hajába. Éljen-éljen, mindig hajasbabát akartam.

Sári hófordulójára tekintettel amúgy nagy erőkkel készülök a keresztelőjére. A ruhácskája már megvan, viszont cipőt és fodros bugyit (ami szigorúan kilóg a ruha alól) még be kell szereznem. Ezért ma délelőtt nyakamba vettem a várost, de egyiket sem találtam. Bugyi ugyan volt, de nem fodros, és 1 490 Ft-ot kértek érte, ami -már elnézést- de szerintem rablás, normális gyerekcipőbolt pedig az egész városban nincsen! A Kenguruban ugyan láttam egy Siesta cipőt, ami tetszett, de az eladó szerint csak egy méret volt belőle, mégpedig 16-20-as (vagyis 4 méret egyben!). Az pedig tuti nem lett volna jó. 

Mindenesetre nekem is kellett egy ruha, úgyhogy végül is kettős céllal jártam a várost. Kis túlzással állíthatom, hogy 4 üzlet teljes kosztum és koktélruha kínálatát végigpróbáltam, míg megtaláltam A RUHÁT, ami nemcsak méretben volt jó rám (40-es, hehe!), hanem jól is állt, és még tetszett is. Csinos koktélruha, elegáns, szexi, de nem kihívó, fehér-szürke-fekete mintás, kis csipkékkel az alján, és egy kis fehér boleróval igazán aranyos. Keresztelőre és a mi esketésünkre épp jó lesz, de azért ezt még más alkalmakra is fel tudom venni. Sosem volt még ilyen ruhám, de úgy éreztem, ilyen közel a 30-hoz már jár nekem ez is. 

Természetesen cipőt és táskát is kell hozzá még vennem, de mint köztudott, ezekben sem bővelkedik kis városunk kínálata...

Sári egész korrekt Bundesliga-frizurát növesztett az elmúlt időkben, ami ráadásul hátul göndörödik és bogyorodik, ahogy az illik, így a frufrun kívül még nem volt szívem levágatni neki. Egyébként imádom a hajacskáját, mert csodaszép barna, ami azért gyanús egy picit, ui. Cs. és én is tejfölszőkék voltunk kiskorunkban - de mivel annyira hasonlít Cs.-re, hogy apasági tesztet nem kellett csináltatni, így nyilván lehet neki barna haja a gének miatt is (a másik furcsaság a barna szeme, ami elvileg megint csak lehetetlen lenne - nekem kék, Cs.-nek pedig zöld a szeme - és mégis. Ez a gyerek egy genetikai csoda!).

Szóval imádok kis haját, pedig az esetek többségében kócos és büdi (mert nagyon ritkán -és akkor is visítások közepette- engedi megmosni és fésülni), ráadásul nem szereti, ha összekötöm neki. Pedig annyira édes lenne copfokkal és csatokkal... Hiába meséltük a mesekönyvekben az összes kislányt, akinek copfjai voltak, Sári mindig rázta a fejét, hogy neki nincsenek, és ha kérdeztem, hogy akarja-e, hogy legyenek, akkor is tiltakozott. 

Ma viszont megtalált egy hajgumit a földön (hja, rend van és tisztaság), és mutogatta, hogy tegyem a hajába. Persze, amikor az akcióhoz értünk, már tiltakozott (volna), de elmagyaráztam neki, hogy ettől lesz ám csak igazán szép, úgyhogy hagynia kellene, hogy begumizzam a fürtjeit. Most nem viccelek, de szerintem megértette, ugyanis türelmesen és egy hang nélkül végigülte a fodrászkodást. Aztán együtt a tükörhöz vonultunk, ahol mosolyogva üdvözölte a copfos barátnőjét, majd egész délelőtt bent hagyta a gumikat a hajában - úgyhogy ezt nagy eredménynek könyvelem el. 

És itt lehet megtekinteni a rendezett fejű porontyot.