Sári úgy egy hete megtanulta kinyitni a tolózárral felszerelt lépcsőrácsot, amely zár pediglen felmenőinek szokott néha gondot okozni. Neki természetesen nem. Azóta már tényleg nem lehet szem elől téveszteni, sehol sincs biztonságban.

Vajon hogyan lehet bababaráttá tenni egy lakást? Mert egyébként azt vettem észre, hogy ha hagynám, azért most már elég jól el lenne egyedül is - egy darabig. De muszáj felügyelni, mert mostanában -a lépcsőrács nyitogatása mellett- az a kedvenc elfoglaltsága, hogy a szobájában lévő kanapéról felmászik a radiátorra, és az ablaknak támaszkodva sétál rajta. Az csak egy dolog, hogy mezítláb az ujjacskái beleakadnak a radiátor recéibe, de az a másik, hogy a radiátornak egyszer csak vége van, míg az ablak még tart - és ezt Sári még nem annyira érzékeli. 

Mert az alapelv az, hogy mindent szabad, ami nem veszélyes, vagyis nyugodtan pakolhat a szekrényből, fiókokból, koszolhat (mostanában pl. főz - kap egy kis fazekat, bele lisztet, vizet, ilyesmit, és a sámlinál állva kevergeti) - és bár emlékszik, hogy mire mondom neki azt, hogy nem szabad, azért még nincs annyi önkontrollja, hogy ne is csinálja meg, ha egyedül van (akkor is próbálkozik, ha ott vagyok).

Emiatt egy-egy pisilés nekem kész agyrém: mert leültetem én Sárit a WC elé, aki van, hogy érdeklődve végig és nézi a műveletet, de olyan is előfordult, hogy elcsatangolt, és bár nem a kanapé tetejéről szedtem le, de akár az is lehetett volna...

Nőjön már fel, ugye...

Ma szülői értekezletre kellett mennem a bölcsibe. Mert hogy -"kis" segítséggel- felvették a Lányt egy alapítványi bölcsődébe, ahova reményeim szerint ősztől járni is fog. Feltéve, ha lesz ősztől munka, de ez úgyis nemsokára kiderül.

Szóval a szülői. Nagyon izgultam, mert ez volt életem első szülői értekezlete, és felettébb kíváncsi voltam, hogy vajon melyik szülőtípusba fogok majd tartozni: a pedálgép mindenlébenkanál és mindenrőlvanvéleménye és mindigvanmégegykérdésevagyjavaslata, a bólogatójános amitadadamondazúgyvan, vagy a kötözködős mindenkivelösszeveszős.

Az első körben volt egy közös szülői minden csoportnak, ahol elmondták, hogy mennyire jó ez a bölcsőde (mert alapítványi, nem állami), és tényleg elég szép az épület (belülről, kívülről szocreál), szépen ki van dekorálva, rengeteg a játék, és van egy csomó plusz szolgáltatás, pl. játszóház, házi gyermekfelügyelet, hosszított nyitvatartás, ami egy állami bölcsiben nem biztos, hogy megvan. Itt beszéltek arról is, hogy hogyan zajlik a beszoktatás, és hogy ez mekkora trauma a gyereknek - ekkor a mellettem ülő csaj elpityeregte magát, és mit mondjak, nekem is szorongatta a torkomat a sírás. Épp arról volt szó, ugyanis, hogy a babának ez az első eset, amikor kilép a családból a kisbetűs életbe (és ekkor elképzeltem az én kis Sárimat, amint bizalmatlanul szemléli a dadust és nem engedi el a kezemet...). Szóval nem lesz egyszerű, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez lesz a helyes döntés.

Ezután felolvasták, hogy melyik gyerek melyik csoportba fog kerülni - és láss csodát, Sári a "Csipet Csapat" nevű csoport oszlopos tagja lehet ősztől, ahol 13 gyerkőcből ő lesz a 3. kislány. Ezért aztán nálunk sokkal kisebb tülekedés volt a lányjelekért, igaz, a katicabogarat egy vérmes menedzseranyuka lenyúlta, de így is sikerült a pillangót (aka lepke) megszereznem. A lepkék egyébként mostanában nagy kedvencek, úgyhogy remélem, örülni fog neki a Manó.

Megbeszéltük a beszoktatás sorrendjét is - erre azért van szükség, mert egyszerre csak egy gyerek szokhat be, és szeptembertől kezdik, tehát 13 babát beszoktatni eltart egy ideig. Mivel mi nem annyira sietünk, mint a szeptembertől dolgozó anyukák, így én októberre toltam a beszoktatást, ami azért is jó, mert utána sokáig nem lesz senki, vagyis ha Sárinak esetleg lassabban menne a dolog, az sem baj, mert lesz időnk. 

A csoportban egyébként 1-2 év közöttiek lesznek csak, a másik két kislány pl. épp gy évesek lesznek szeptemberben (atyaég, ha belegondolok, hogy bölcsibe kell menniük...), szóval ez lesz a mini csoport, a többiek azért már mind picit nagyobbak. A gondozónők egész szimpatikusak voltak, az egyik egy kicsit idősebb, olyan 45-50 körüli, a másik jó harmincas, és mint megtudtam, most érettségizik, amin azért meglepődtem - mármint, hogy dadusként nem kötelező az érettségi. Mindegy, tényleg tetszettek, tegeződtünk, és bármit kérdeztem, mindenben partnernek tűntek, úgyhogy megmondom őszintén, nagy kő esett le a szívemről. Bár még most is hihetetlen, hogy egyszer ez a két vadidegen fog vigyázni a Lányomra, de ha még unszimpatikusak is lettek volna, akkor tuti megvétózóm ezt a bölcsidolgot.

Egyébként holnap találkozom a főnökömmel egyeztetni az állást - ugye a jelenlegi verzió szerint januártól van hely, de én szeretném kibulizni, hogy már korábban, lehetőleg októbertől vegyenek vissza, mégpedig úgy, hogy ősszel szabadságon lennék, amíg Sári be nem szokik a bölcsibe, és át nem esik a szükséges betegségeken, aztán november-december tájékán kezdenék dolgozni, de még csak itthonról, és januárban, amikor már tényleg jól beszokott Sári is és én is, akkor kapnám meg a teljes munkaköröm. Addigra legalább látnám, hogy tényleg megy-e, vagy sem.

Igazából viszont itt (is) keresek munkát, mert azért az mégsem perspektíva, hogy naponta utazgassak Pestre... Jajj, nem könnyű...

Sári ma, 447 naposan és kb. 5 órásan megtette élete első önálló lépéseit, elsőre mindjárt számszerint hármat. Igaz -hogyismondják- a hülye anyjának ezt egy kicsit forszírozni kellett, mégpedig oly módon, hogy leállítottam a szoba közepére, minden veszélyes tárgytól elegendő távolságba, majd mondtam neki, hogy most egyedül álljon meg (ez már egy ideje megy neki, bár elég bátortalan, úgyhgy nem nagyon csinálja), és végül egy lépést hátraléptem, és szóltam, hogy jöjjön ide. És láss csodát, elindult, nyújtotta a kezét, de mivel nem ért el, így kénytelen volt három kacsalépéssel beleomlani a karjaimba! 

Ezt a játékot már eddig is játszottuk, de még sosem lépett, mindig csak dőlt, úgyhogy most igazán büszke vagyok rá.

Azóta természetesen folyamatosan ezt gyakoroltattam vele, ment már vagy hat lépést is egyirányba, sőt, az etetőszék biztonságot nyújtó támaszát is hajlandó volt feladni egy kis anyafelé való gyaloglásért, úgyhogy határozottan fejlődőképes a kisasszony.

Mindemellett pár napja azt is tudja, hogyan kell kapaszkodás nélkül felállni, sőt, újabban a guggolásból való felállást is műveli, igaz, ezt még csak kapaszkodva, de végül is ezzel máris lekörözte családunk 50 feletti nőtagjait mozgékonyságban.

Ja, és túrja az orrát. Na, ez nem túl nőies, és nem is vagyok rá olyan büszke, mint a fentebb vázoltakra, de tény, hogy könyékig bebányászik a nóziába, igaz, egyenlőre még nem azzal a szándékkal, hogy ki is szedjen belőle valamit, csupán az élvezet kedvéért, azért viszont nagyon! Ha rászólok, hogy nem szabad, netán elhúzom onnan a kezét, akkor a képembe röhög, és azzal a lendülettel teszi vissza vagy az előbbi, vagy a másik kezét. Mindemellett előszeretettek kotorászik (kotorászna) az apja vagy az én orromba is. Cs. szerint ezt a szokását hasznossá is fejleszthetnénk, makacs orrdugulás esetén ugyanis jól jöhetnének a vékony, akárhova is elérő ujjacskák.

Hát, nem tudom, szerintem a gyerekmunka tiltott a fejlett a világban...

A hosszú hétvégét -ami hideg volt, szeles és esős- a sógornőméknél töltöttük. Sári nagyon jól érezte magát, mert a Lányok szinte minden percben lefoglalták, kergetőztek, játszottak vele, vezetgették, szeretgették, és ha az anyját is látta néhány percre, akkor teljes volt a harmónia.

Az úton Sári jól viselkedett, mivel majdnem végig aludt, így oda már kipihenten és vidáman érkeztünk, ami miatt a kismanó nagy erőkkel vetette bele magát a játékba és a rokonok elbűvölésébe. Aznap nem is voltunk sehol, csak a sógornőméknél, de mivel a barátaik a két kislányukkal is átjöttek, így 4 db 4-10 év közötti kislány szórakoztatta Sárit, amit őfelsége eléggé jól tűrt. Másnap kimentünk Cs. apukájához, aki hozta a formáját és spicces volt már akkor (délelőtt 10) amikor odaértünk, úgyhogy Cs.-vel jól összevesztek, de végül is a hangoskodáson kívül nem sok vizet zavart az öreg. Délutánra pedig egész jól kijózanodott, úgyhogy már egy-egy értelmes megnyilvánulása is volt. Mindeközben Sári megnézte a kiscsibéket (teljes extázis), a kecskéket a szomszédban (nagy öröm), a kismalacokat (azóta tanul röfögni), ült traktoron és megkergette az egyébként sajnos valamilyen daganatot növesztett Morzsit. 

Vasárnap -bízva abban, hogy kicsit jobb lesz az idő- kimentünk a nyaralóba. Azért elég hideg volt, de ha kisütött a nap, akkor egy pulcsit a kettőből le is lehetett venni. Itt is jót szórakoztak a Lányok, sőt, az időközben józan életre áttért nagyapa is belopta magát Sári szívébe azzal, hogy elvitte lepkéket, virágokat és kacsákat nézni. Kicsit féltem, hogy a nagy nyüzsgésben Sárinak majd nem lesz kedve aludni, de végül is elég jól el is aludt, sőt, gyönyörűen evett, mert a saját kis ebédje után még a mi rostélyos csirkénkből is egyet bevágott. 

Az evésről még annyit, hogy vittem ugyan Sárinak tápszert, Milupát, amit itthon is kapott, de valami újfajta hipoallergént adtak a gyógyszertárban, aminek még szarabb íze volt, mint az előzőnek. Sári első nap kb. 30 ml-t volt hajlandó meginni belőle, második este már semmit. Így kénytelen voltam gyümölcslét adni neki este táp helyett, de szerencsére nem kelt fel korábban, hogy éhes lenne, vagy ilyesmi. Viszont másnap reggel úgy gondoltam, ideje bevezetni a tehéntejet - elkerülendő az ilyen eseteket. Kapott már olyan ételeket, amiben van tej (pl. krumplipüré, palacsinta, tejbegríz), és nem vettem észre, hogy bármi baja lett volna tőle, tejterméket pedig (túró, joghurt, sajt) már hónapok óta eszik, így végül vasárnap reggel 50 ml-t tejet forralva és higítva (50 ml vízzel) adtam neki. Megitta, ízlett is neki. Ma reggel kicsit többet kapott, ezt sem hányta ki, vagy ilyesmi, úgyhogy gondoltam, holnaptól kaphat estére is. Bár lehet, hogy ettől, de az utóbbi két napban este olyan borzasztó büdi pelust termelt, hogy még nekem is kicsordult a könnyem...

A hétvége szenzációja (amellett, hogy mostanában már egy kezet fogva is tud pár lépést sétálni) az volt, hogy megszólalt: "Nyanya". Ez én lennék. Állt a kiságyban, és ki akart jönni, akkor mondta. Majd később, amikor a tejét forraltam, és őt letettem a nappaliba, kimászott a konyhába, és rám mutatva közölte: "Nyanya". Ez a gyerek tud valamit...

Sűrű napokon vagyunk túl (vagy benne?). Sárival mostanában elég nehéz - talán jön a foga megint, illetve jött, mert jelenleg ott tartunk, hogy fent 6 db gyöngyszem sorakozik (igaz, marha foghíjas, ui. elöl 4, és hátul mindkét oldalt 1-1), míg alul változatlanul kettő darab miniatűr fehérlik, és nem is nagyon tűnik úgy, hogy arra gyarapodni akarna. Már túl vagyok azon, hogy olyanokon parázzak, hogy nem lesz lent foga, mert nyilván lesz, de tény, hogy a nemtudommelyikésholjön-fogacska most nagyon megvisel minket.

Mert Sári ennek köszönhetően éjszaka nem igazán alszik. Sokszor felébred, és újabban rendszeres a 3-5 közötti huzamosabb ideig való bőgés. A ma éjszakánk katasztrofális volt, Cs. vagy ötször volt bent nála 3-ig, majd 3-tól 5-ig én próbáltam vele valamit kezdeni, végül nagy nehezen magam mellett elaltattam, de a kis éjszakai intermezzo ellenére azért hatkor természetesen felkelt, aminek következtében egész délelőtt iszonyatosan nyűgös volt. Már én is nagyon nehezen viseltem a dolgot, és amikor fél 10-kor végre elaludt, mondtam is Cs.-nek, hogy mostanában néha felmerül bennem a kistestvér gondolata, de egy-egy ilyen éjzsaka után úgy elhessegetődik, hogy aztán hónapokig nem kerül elő...

Végül is amúgy nem volt baj, hogy Sári ilyen korán elaludt, mert így legalább, mire J. és M. megjöttek, kipihent volt és egész vidám. Mondjuk aktív is, ami azt jelentette, hogy hihetetlen sebességgel tépte ki Kisvacak kezéből a játékokat, amit szegénykém szomorúan, de tudomásul vett. Idegen terepen azért nehéz megvédeni magát... Szóval Sári baromi irigy volt, komolyan, már néha én szégyeltem magam. De valahol hallottam, hogy ez ebben a korban normális: a babák ugyanis még annyira egoisták, annyira saját magukon keresztül szemlélik a világot, hogy szt hiszik, hogy ha nekik jó, akkor másnak is az. Ezért nem is értik a gyerekek, hogy miért bőg a másik gyerek, ha elveszik a lapátját a homokozóban... Hát nem tudom, értem én, hogy Sári szerint Márknak az a jó, ha ő az összes játékot elszedi tőle, de szerintem egy idő után már kifejezetten EZT (vagyis M. kifosztását) tekintette A játéknak.

J.-t mondjuk (szerencsére) nem zavarta Sári önzőzése, azt mondta, hogy ő hagyja, hogy a gyerekek elrendezzék egymás között a dolgot - ami végül is nem hülyeség, legalább is amíg vér nem folyik, ugye. Na ettől persze messze voltak, és azért voltak kedves pillanatok is, Márk ugyanis nagyon édesen simizik, és azért Sári sem volt mindig mufurc. Szerintem végül is elég jól eljátszottak, főleg a kutya jött be a kis vendégnek, aki bár kétszer akkora volt, mint KV, de a nevezett ezt egyáltalán nem találta ijesztőnek, sőt... Én mindig picit tartok a kutya-baba relációtól, pedig Sári is odavan érte (mostanában kápráztatott el minket azzal, hogy megnevezte a kutyát, azt mondta: Brututu - Brutuszra). 

Én pedig egy anyatigris vagyok. Ciki volt, remélem, J. nem vette zokon, de véletlenül sikerült erélyesebben rászólnom Márkra. Hülyeség, de totál ösztönösen jött. Az volt ugyanis, hogy Kisvacaknak érthető módon elege lett a Sári-féle embargóból, és a homokozóban egy félreérthető mozdulattal közeledett a Lány felé - abból a szögből, ahol én ültem, úgy látszott, mintha kupán akarná vágni, vagy a fejétől fellökni - de így visszagondolva valószínűleg nem lett volna ez olyan komoly. Mindenesetre tényleg teljesen meggondolatlanul felkiáltottam, hogy "NNNA!", mire Márk elkapta a kezét (vagy J. Márkét?), úgyhogy a Lányom "megmenekült". Most eléggé szégyenlem magam érte - de ez csak úgy kiszaladt (én sem szívlelném, ha valaki rászólna Sárira, ráadásul egy ilyen kis semmiségért).

Sári most újra alszik, persze, úgy fel volt pörögve, hogy megint másfél óra volt az altatási ceremónia. Nem tudom, de mostanában nagyon bele vagyok ebbe az egészbe fáradva, néha szaladnék ki a világból, ha mondjuk egy-egy pelenkázási küzdelemre gondolok. Nem tudom, kinek mikor lesz elege az itthonlétből, de én azt hiszem, hogy nekem már közel van a vég... Sári tényleg tüneményes, ő az életem, de most úgy érzem, kell valami más (is), különben begolyózok.

Jó megoldás persze nincs, de erről majd máskor.

Amúgy ma behaltam a lidin. Az volt, hogy az elmúlt pár napban sikeresen felborult(-borítottuk) a napirendjét, ami korábban már nagyon jól beállt a napi egy (ebéd utáni) alvásra. Hétfőn viszont utaztunk, úgyhogy délelőtt kettő rövidet is aludt az autóban, majd délután még egyet, kedden és tegnap pedig a dédi sétálgatott vele buzgón addig, amíg a külön kérésem ellenére is elaltatta a babakocsiban. Mivel ilyenkor a hasa azért délben felkelti, így nem alussza ki magát, és késő délután még egyszer le kell tenni. Aztán durmolna ő szerintem 10-ig is, mert neki ez már az esti alvása lenne, de ilyenkor mindig felkeltem legkésőbb 7-kor, aminek következtében este 10-ig dáridózunk.

Na, szóval nem szerettem volna kétszer altatni minden nap, így ma visszatértünk a napi egy alvásra. Igaz, hogy alig bírta ki, de végül a fél 11-es ebéd után ment csak aludni, és majdnem 2-ig aludt is, viszont vagy a hőség, vagy a sok élmény miatt már fél 6-kor nem lehetett vele bírni, olyan álmos volt. Gondoltam, hagyom egy kicsit bóbikolni a hisztizsákot, úgyhogy bevonultunk a szobájába, az ölembe ültettem, és megkérdeztem, hogy énekeljek-e valamit. Erre abbahagyta a nyafogást, és váérakozón nézett engem. Belekezdtem hát a "Kisbaba, kismama, jótszakát"-ba, mire Sári heves sírásban tört ki. "Oké, oké, akkor ezt abbahagyom!" - mondtam neki, és erre tényleg elhallgatott. 

A következő jó 10 perc azzal telt, hogy próbáltuk közösen kitalálni, mit is szeretne hallani a drága, de akármivel próbálkoztam, az első sor után éles visítás volt a jutalmam. Mivel dalok tekintetében kifogytam az öltetekből, így áttértem a mondókákra, de kb. hasonló volt az eredmény. Végül a "Borsót főztem" lett a nyerő, főleg mivel már ő is ügyesen próbálja nekem mutogatni a főzést. Ezzel sikerült kicsit felélesztenem a nyafogógépet, meg is tudtam végül etetni, fürdetni, majd fél 8-kor aludt el, ami azért nincs annyira korán.

Sári sikeresen elnyúzta élete első cipőjét, engem meg szétvet az ideg. Egyfelől azért, mert Pediped cipő volt, amiről csupa jókat hallottam, és amire amúgy majd' 1 hónapot vártam, és végeredményben összesen 1 hónapot használtuk -igaz, aktívan- de az orra már szét is ment. Egyszerűen lefoszlott az anyag. Szétmállott. Aminek oka a silány minőségben, és a bőr-beton kölcsönhatásban keresendő. Ugyanis Sári egy nem éppen szelíd motoros, aki hajtja a járgányt, mint az őrült, de arra már lusta, hogy fel is emelje a lábait, úgyhogy a gyönyörű Pediped cipellők állandóan súrlódtak a földön. 

Most nem tudom, mit csináljak. Mert egyfelől értem én, hogy a cipik járásra, és nem motorozásra vannak kitalálva, de ugyanakkor dühít, hogy ennyire nem bírták a (kemény) strapát. Mert végeredményben az, hogy egy 14 hónapos nem (csak) lépeget, hanem motorozik, az teljesen normális, nem? Úgyhogy azt hiszem, azért szóvá teszem nekik a dolgot.

Kár, és nem csak azért, mert a cipő amúgy gyönyörű volt, hanem azért is, mert Cs. úgy le fog kapni a tíz körmömről, hogy csak na. Ugyanis már a kezdetekkor mondta, hogy ne engedjem a gyereket ebben a cipőben motorozni, mert tönkre fogja tenni, és erre lőn, lett neki igazsága. Azért is kár, mert Sárinak most tulajdonképpen nincsen másik cipője. Mert ugye ha most veszek egy méregdrágát, azt is záros határidőn belül tönkre fogja tenni, ha pedig veszek egy olcsót, csak motorozásra, akkor kb. kétpercenként cserélgethetjük az olcsó-drága cipőket, mert ilyen intenzitással váltogatja a gyermek a tevékenységi körét.

Ajajjjj....

Új játéka az álldogálás. Mármint kapaszkodás nélkül. Már van, hogy 10 másodpercig is megáll, és közben olyan büszke, mintha legalábbis ledoktorált volna. Van, amikor még meg is tapsolja magát, olyankor viszont mindig, amikor az egyensúlyát elvesztve lecsüccsen. Álldiga közben próbáltam hívni magamhoz, de úgy látszik, egyenlőre csak erre koncentrál, mert lépni még nem tud innen, csak dőlni, azt viszont nagy lendülettel, úgyhogy ha nem vagyok résen, szerintem simán orra vágná magát. Na nem baj, innen már tényleg csak egy lépés, hogy elinduljon, amivel viszont még abszolut időben van, hiszen a doki és a védőnő szerint is ennek "határideje" a 15. hónap, de az sem tragédia, ha 1-2 hónappal később kezdi. 

Mindemellett rájött arra, hogy maga előtt tolva dolgokat nagyon jól tud lépegetni. A babakocsival, aminek a kosara épp kézre áll neki, már egész gyorsan tud haladni. Tegnap vagy 10 kört megtettek az apjával az udvarban, ami becsületes mennyiség, tekintve, hogy az udvar legalább 50 m hosszú. De ha sétálunk, akkor is időnként muszáj kivenni, és sétáltatni egy kicsit, különben megy a hiszti.

Tudom, most már biztos halál unalmas vagyok, de tényleg nem győzöm követni ennek a gyereknek a szellemi fejlődését! Emlékei vannak! Ezt onnan tudjuk, hogy emlékszik arra, mit szabad, és mit nem, sőt, erre saját magát emlékezteti! Az volt, ugyanis, hogy Cs. ahogy csinálta a játszóteret, egy csomó maradék fadarabkát leszórt a betonra, a homokozó mellé. A múltkor Sári mindenáron meg akarta kaparintani magának az egyiket, mire a mamája rá szólt, hogy nem szabad, mert azok szálkásak, de adott neki egy olyat, ami le lett csiszolva. Tegnap ismét arra tévedt a kismanó, majd egy pillanatra megtorpant, rámutatott a szálkás fára, és rázta a fejét, hogy azt nem szabad. 

Aztán megint csak tegnap a mamájával sétálni voltak, és találkoztak egy igazi báránnyal. A plüss bárányok Sári nagy haverjai, úgyhogy az igazinak extrán örült, bégetett, meg minden. Amikor hazaértek, Anyu szólt neki, hogy mesélje el, mit láttak, mire ő elkezdett hablatyolni, és bégetni! Amikor pedig Anyu rákérdezett, hogy bárányt láttunk, hevesen bólogatott. 

A bólogatással amúgy a legtöbb dolgot meg lehet vele beszélni, pl. akar-e sétálni, aludni, enni, fürödni, pelust cserélni, stb.

A popsija egész szépen rendbe jött, szerintem attól, hogy nem a Sudocremmel, hanem Bepanthennel kentem, illetve sűrűn pelenkáztam, sokat levegőztettem, és nem popsitörlővel tisztítottam, hanem kamillateával. Bár az állítólag szárítja, de mivel gyulladáscsökkentő is, én úőgy voltam vele, hogy legyen. 

A szopival ugyanott tartunk, ahol korábban. Este kap tápszert, aztán megkérdezem, kér-e szopit, mire bőszen bólogat és mutogat a mellemre, úgyhogy adok neki. Persze, alig szívja, és egyáltalán nem nyel, de azért így alszik el. Reggel viszont követeli, ráadásul mindkettőt, és mivel nagyon sír, ha valamiért nem kap, vagy csak később, így nem tudom, mikor tudjuk ezt abbahagyni. 

Ma megkapta a 2. prevenart, a súlya 9,90 kg, vagyis még nincs 10 kiló, pedig én már biztos voltam benne - nekem van, hogy 20-nak tűnik. A dokit szuperül viselte, igaz, mostanában szerencsére nem volt sok dolgunk a fajtájával, csak akkor sértődött meg nagyon, amikor a popsijába döfték a tűt. Mivel rajtunk kívül más baba nem volt, így a védőnő, a doki és az asszisztens is Sári tutujgatta, az orvos még bepelenkázni is segített, nehogy a vatta elmozduljon a hegről. Mire ezen túl voltunk, Sári újra egy tündér volt mindenkihez. 

Miután tegnapelőtt kiderült, hogy tejem már alig van, úgy határoztam, hogy nem kínlódok tovább a szoptatással, és szép lassan elválasztom a Lányt. Aki ugye 14 hónapos, tehát tulajdonképpen nem kisbaba már, majdnem mindent eszik, és szopizni is már valószínűleg csak az élvezet miatt akar.

Gondolom, a La Leche Liga, meg a szoptatási tanácsadók tépik a hajukat, amikor olyat olvasnak, hogy "erőszakkal" választ el egy anya egy magától még szopizó gyereket, és igen, kicsit én is sajnálom, de azt hiszem, azért az ajánlást (egy év) teljesítettük, Sári egészséges, kiegyensúlyozott, arányos és jól táplált baba, úgyhogy épp itt az ideje, hogy visszakapjam a testemet.

Az is kiderült az elmúlt napokban, hogy szívesen elfogadja a tápszert, és abból 180-200 ml-t is bevág este, míg az anyatejből nyilván kevesebbet, és gond nélkül elalszik szoptatás nélkül is. Reggel viszont követeli, ami jár, hiába próbálom pl. átpelenkázni, mielőtt megszoptatnám, patália van. Úgyhogy mindezek következtében úgy határoztam, hogy első körben nem a reggeli, hanem az esti szoptatásról mondunk le. Aztán abban bízom, hogy ettől majd úgy megcsappan a tejem, hogy végül reggel sem akar már feltétlenül rámcuppanni.

Ezért tegnap fürdés után leültem vele a kanapéra, kezembe vettem, mintha szoptatnám, és odaadtam neki a tápszert. Úgy nyelte, mintha sosem kapott volna enni. Utána még kicsit szopizott, amíg el nem aludt.

Az éjszaka szörnyű volt, mondjuk, nem hiszem, hogy ettől, hanem mert tiszta lila az ínye. Szegénykém forgolódott, nyűglődött, állandóan felkúszott a kiságy végébe, beverte a fejét, stb. Végül átvittem magam mellé, bár így sem volt valami jó az alvása. 

A popsija iszonyat kiütéses. Igazából most nem tudom, mi okozhatta, mert ugye most már elég sokfélét eszik, kapott tápszert is, és pelenkából is olcsóbbat vettem, de pár napja Sudocremmel kenem a fenekét és Liberot meg Pamperset adok rá, cserélgetem sűrűn, és mégis, egyre rosszabb a kiütés. Ráadásul a kakija is mintha kicsit hígabb lenne, de szerintem nem hasmenéses. Úgyhogy lehet, hogy inkább az ételében kellene keresni a bűnöst, mondjuk, mire rájövök, hogy mi okozhatta, az sem most lesz. Ugyanis közel sem voltam olyan elővigyázatos, mint régebben, volt, hogy egyszerre több újdonságot is bevezettünk, főleg azért, mert ezt a gyereket legalább 3 ember eteti, egymástól teljesen függetlenül, és kezdem azt hinni, hogy a táplálási (és nevelési) irányelveket egyszerűen képtelenség összehangolni.

Mindenesetre várom, hogy meleg legyen, és Sárit engedhessem pucér popóval rohangálni, mert állítólag az a legjobb a fenekére. Ha pedig semmi nem segít, akkor megyünk a bőrgyógyászhoz. 

Ma hosszú idő után először újra elmentünk Ringatóba. Amúgy is rossz az idő, így nem sajnáltam azt a fél órát, és szerintem Sári sem, mert amúgy is itthon már csak nyűglődött. Hiába, aki ekkora társasághoz van szokva, annak unalmas, ha csak az anyjára marad (Cs. vidéken dolgozik, a dédi meg a nagynénémnél van). 

Azért sem mentünk eddig ringatózni, mert megszüntették a 9 órás csoportot, és csak 9.40-kor volt egy, ami eddig Sárinak későn volt, mivel délelőtt olyan 10 körül azért el szokott aludni. Mióta nagylány, azóta már csak 11-kor alszik (és 3 és fél órát egyhuzamban!), úgyhogy így belefért a későbbi kezdés. 

Érdekes volt látni azokat a babákat, akikkel régebben együtt jártunk, hogy mekkorák lettek! Volt olyan baba, aki legalább 2-3 hónappal kisebb Sárinál, de már megy. Alapvetően már minden"régi" baba megy, csak az én Lányom ilyen óvatos. Lépked ő, mint a villám, de azért kell fogni a kezét. Ma viszont annyira belefeledkezett a babák csodálásába, hogy elengedte a kezemet, és megállt! Persze, amikor észrevette, hogy egyedül áll, elkezdett inogni, de azért nagyon büszke volt magára!

Érdekes ez a kismama-közösség, vagy "játszótér community" ahogy Zsan nevezte el egyszer. Mert most még ott tartunk,hogy az "én gyerekem a legeslegilyenebb", és versenyt csinálunk (csinálnak) szinte mindenből. Tudom, már a kórházban is ez ment, ott a "ki mennyit szopott" volt a téma. Akkor még jól álltunk, mert Sári már 2-3. nap 70-90 ml-t szopizott, és súlyban is nagyon szépen gyarapodott, de hát be kell vallani, hogy a mozgásversenyben bizony csúnyán lemaradtunk. Bizony 4-5 hónappal fiatalabb babák simán kenterbe verik az én kis óvatosságomat, ami nemrég még borzasztóan zavart, de ma már nem érdekel. Illetve nem érdekelne, ha nem szembesítenének ezzel rólam és Sáriról semmit nem tudó anyák, nénik, istentudjakicsodák lépten-nyomon. 

Sári életének első évét nagyjából aggódással töltöttem amiatt, hogy nem csinálja, amit a kora szerint kellene. Minden egészséges rendelésen, védőnő viziten téptem a számat, hogy mi mindent nem csinál, de a doki is és a védőnő is nyugtatott, hogy majd fogja csinálni, mert érdeklődő, figyelmes gyerek, csak kicsit lusta. Végül abban maradtunk az orvossal, hogy ha egyévesen sem tud felülni, vagy mászni, akkor elküldi fejlődésneurológiára. Sári természetesen 11 és fél hónaposan egy hét alatt mindent produkált, azóta pedig fel is állt és lépeget, úgyhogy tulajdonképpen mindent megcsinált, semmit nem hagyott ki, és ez a legfontosabb. Majd járni is megtanul, ha nem 14, akkor 15 vagy 16 hónaposan, végül is nem tökmindegy?

Ehhez képest ma is a Ringatón beszélgettem egy anyukával, nyilván szóba került, hogy ki mit csinál, és ő természetesen ismert valakit, akinek hasonló "problémája" volt, mint nekem (Sári problémás, ugye), és ajánlotta, hogy azért mutassam meg egy szakembernek, vagy vigyem el valami fejlesztőbe, nehogy majd a bölcsiben derüljön ki, hogy a gyerek még nem tud egykézen fekvőtámaszt nyomni. Én márpedig, amíg nem zavar a gyerekorvos (de lehet, hogy akkor sem) több hülye vizsgálatra nem viszem az amúgy teljesen kiegyensúlyozott gyereket, pláne nem olyan helyre, ahol a vizsgálat ingyenes, de a fejlesztő-program (amit nyilván ajánlanának, elvégre ők is pénzbőlk élnek) már nem, sőt, havi tizenpárezer Ft. És amikor ezt közlöm (jó, nem így) az engem egyáltalán nem ismerő anyukával, akkor látom rajta, hogy nagyon sajnál a csökevényesen fejlődő gyerekem miatt, majd hirtelen átfordul a másik anyukához és vele kezd el beszélni. 

A másik közkedvelt versenyszám a ki meddig szoptatott. Azt hiszem, mivel mi még mindig nem fejeztük be, ezért ebben is elég jól teljesítettünk, igaz, tegnap este Pesten voltam megint lakásügyben, így Sári tápszert kapott, és mivel el szerettem volna kerülni a mellfeszülést, így hosszú hónapok óta először újra fejtem. Két mellből összesen 40 ml-t, vagyis semmit. Igaz, a szopás hatékonyabb, mint a fejés, de 60 ml-nél többet akkor sem hiszem, hogy kiszívna a Lány. Vagyis ez már nem evés, csak nyalakodás... Emiatt (is) már nagyon szeretném elválasztani a kismanót, de erről majd később.

Örök beszédtéma az anyák között a "van-e cumija" is. Sárinak ugye van, de öt hónapos kora óta egyáltalán nem hajlandó cumizni. Először azt hittem, én majd sosem adok neki, de amikor fél óránként szopott volna, meghajoltam az elveim előtt, és kapott. Kicsit cumizott, de nem lehetett átverni, neki cici kellett és pont. Úgyhogy cumi eldobva valamelyik doboz aljára, amit nem olyan régen megtalált - nézegette, forgatta, rágcsálta, majd rácuppant, és vagy 2-3 percen keresztül kitartóan cumizta. Na, basszus, gondoltam, egy évesen szokik rá, de végül elhajította a fenébe, és azóta sem láttam. Úgyhogy nem rajtam múlt a cumitlanság, hanem Sárin, így ez sem az én érdemem. Ehhez képest inni csak és kizárólag cumisüvegből hajlandó, a csőrös poharat maximum megrágcsálja, a poharazást pedig macerásnak éreztem. Próbáltam már mindent, gyümölcslét adtam neki csőrös pohárból, vagy nem adtam neki a cumisüveget, de akkor egyszerűen nem volt hajlandó inni. Mindegy, ezen is felülemelkedtem, úgyhogy hordjuk magunkkal a batár Aventes cumisüveget, amit pl. Ringató után oda is adtam neki. Ezt az egyik kisfiú meglátta, és odabattyogott Sárihoz, majd el akarta szedni tőle az üveget. Én nem akartam közbeavatkozni, mert vér és könnyek sem folytak, de a kisfiú anyja odaszaladt, és elhúzta a gyereket, majd közölte:

-Az nem a Te cumisüveged! Nekem nincs ilyen, sosem volt, és azt sem tudod, mit kell vele csinálni!

Majd hozzámfordult, és "enyhe" fennsőbbséggel a hangjában ezt mondta:

-Tudod, mi SOSEM adtunk neki cumit, azért érdekli, mert nem ismeri.

"Szerencsés gyerek" - gondoltam magamban, de azért földbe döngölt a megjegyzése. Ráadásul ez a kis galád Sári vagy 10 prcet nyammogott a cumiján, mert jön hátul az egyik foga, és ilyenkor jól esik neki a szopizás.

Apropó, fog. Ugye még mindig hattal nyomul a drágám, alul kettő-felül négy megoszlásban. Erre a minap lovacskásat játszottunk, és ahogy hátradöntöttem, ő meg vigyorgott, látom, hogy hátul fent, de egészen hátul olyan lila az ínye, mint egy agyonérett szilva. Persze kitapogatni nem tudtam, mert megharap, ha a szájába nyúlok, viszont az biztos, hogy ehhez képest alul még mindig se híre se hamva egyetlenegy kettes vagy többes fogacskának sem. Szegény Sári elég deformált álkapocsa lesz, ha ez így folytatódik...

Úgyhogy édes lányom, nemcsak ügyetlen, de csúnyácska is leszel - mondhatnám, ha felülnék a folyamatos méricskélésnek, de tulajdonképpen azt hiszem, ha nem lenne egy foga sem, akkor is ő lenne a legszebb, legokosabb és legügyesebb a világon. Tudom, mindenki ezt mondja a saját gyerekéről, csakhogy az enyémre ez tényleg igaz!

Azt hiszem, mindent összevetve borzasztó hasznosan töltjük az időnket. Cs. egész múlt héten a játszóteret csinálta, én is segítettem, igaz, csak festeni, meg azt hiszem, 2 lécet elfűrészelni. Ennek eredményeképpen már egész játszótér-formájú a játszótér, van hinta, csúszda (csak még létra nincs, meg torony, de azt hiszem, ez Sárit annyira nem izgatja), no meg homokozó. Aztán dolga végeztével Cs. egész hétre itt hagyott egyedül, lévén, hogy akadt egy kis (alkalmi) munkája vidéken.

Sári persze, ahogy jó kislányokhoz illik, rögtön kezelésbe is vette a játszóterét. A csúszdát persze még csak segítséggel tudja használni, de homokozni már egyedül is remekül tud. Emiatt persze vagy három vödör homokot cipel be a lakásba a hajában, úgyhogy mostanában megsűrűsödtek a nagyon utált hajmosások. 

Azért is vicces, hogy Cs. nincs itthon, mert így az összes fizikai munkát nekem kellett végezni. Ez alatt elsősorban a homok homokozóba juttatását értem, mert azt csak tegnap hozták meg, és nagyjából lecseszték az udvar közepére, azt hordjad! Nem mondom, leszakadt a derekam, mire megtöltöttem a 2*2 méteres homokozót (nagyot akartunk, hogy legyen!), ráadásul baromi sok homokot hoztak, úgyhogy a fele bele sem fért. Mindegy, ez már megvárja apát, ha tetszik, ha nem!

Egyébként Sári egyre ügyesebben lépeget, már néha az is elég, ha csak az egyik kezét fogom. Viszont borzasztó óvatos: addig semmit nem csinál, amíg 1000%-ra nem biztos benne, hogy menni fog. Úgyhogy szerintem még nem lesz ebből járás, pedig olyan szempontból az jó volna, hogy nem kellene állandóan azt lesnem, hogy hova mászkál el az udvaron (értsd: betonon, kutyakakiba, ésatöbbi). Motorozni viszont nagyon tud, tényleg, olyan gyors, hogy alig érem utol, ráadásul -magam sem értem- tudja kormányozni, sőt, ma tolatva fordult meg! A kedvence továbbra is az igazi motor, ha szerencséje van, akkor az apja el is viszi egy körre. 

Ja, és rossz hír, hogy elég durván pelenkakiütése lett, úgyhogy már egy ideje Sudokrémmel kenem, de egyenlőre nem nagyon használ. Ötletem sincs, mit kellene csinálni, eddig sosem volt ilyen gondunk. Tudom, hogy a levegőztetés lenne a legjobb neki, de annyira azért nincs meleg, ráadásul ez a kis gézengúz egy örökmozgó lett (ki hitte volna), úgyhogy ha szabadjára engedném pucéran, jó eséllyel pisilné-kakilná tele az egész lakást. 

Tegnap lakásügyben Pesten jártunk, és mivel mindig is szerettem összekötni a kellemeset a hasznossal, gondoltam, meglátogathatnánk Sári tejtestvérét (nevezzük Ádámnak), akik időközben kiköltöztek a belváros bűzéből egy Pest környéki településre.

Ádámot amúgy már az elején a szívmenbe zártam, nem csak azért, mert áttételesen én is hozzájárulhattam kicsit a növekedéséhez, hanem mert aznap született, amikor Zsolti, és ugyanolyan kis soványka volt, mint ő. Most pedig már egy éves nagyfiú, jó, nem egy díjbirkozó, de szerencsére már egyáltalán nem sovány, és nagyon örült nekünk. Az anyukája mondta is, hogy imádja a társaságot, és tényleg, egyfolytában vigyorgott ránk, de főleg persze Sárira. 

Az én lányomnak is tetszett a csillagszemű Ádám, mert egyfolytába simogatta, majd később puszilta, végül ütögette és harapdálta. Na jó, ezt azért már nem hagytuk. Ádám ráadásul annyira belejött a produkciókba, hogy egyszer csak elindult, szemünk láttára, nagy büszkén. Olyan érdekes volt, pedig ugye nem is Sári csinálta mindezt - és mégis én is büszke voltam. 

Egyébként az elmúlt pár napban Sári áttért a napi egy alvásra - no matter what - ui. akkor sem alszik többet, ha aznap véletlenül belekavarunk a programjába. Tegnap pl. nem aludt el odafele és hazafele úton sem, csak még Pesten aludt a babakocsiban 1,5 órát. Gondoltam, 5-nél tovább nem fogja bírni, ezért hazaérve lepasszoltam a nagyanyjának altatásra, de Sárinak esze ágában sem volt lefeküdni, ehelyett este fél8-ig dáridózott, nyűgösség és hiszti nélkül. Cserébe éjszakánként viszont jó rosszul alszik, többször felsír és hajnalban kel, úgyhogy nem tudom, mi történt, remélem, csak valami fogacska bújik ki megint (olyan lassan jönnek a fogai, hogy ilyen tempóban épp 18 lesz, mire mind a 20 kinő).

Szóval Pesten azért jól éreztük magunkat, annak ellenére, hogy sajnos potyára utaztunk Pestre, mert a lakást ugye nem adtuk ki.  Ráadásul este jött egy SMS, amely ugyan nem így, hanem sokkal finomabban, de közölte, hogy a közös szilveszteri bulit sajnos -szülés miatt- le kell mondani, úgyhogy úgy tűnik, ismét izgalmas Újévnek nézünk elébe...

Anya: -Sári, te rosszaság vagy?

Sári: vigyorgó bólogatás.

Nem tanítottuk be, magától is rájött...

Május elsején Cs. egész nap azon morgott, hogy a hülye albérlők miatt, akikhez fel kellett menni elszámolni, mert felmondtak, nem tudtunk elmenni hozzájuk majálisozni. Én mondjuk ezen az egész majálisozáson nem vagyok úgy fennakadva, és amúgy sem volt semmi kedvem utazni, de szerinte ilyenkor szoktak a legjobb bulik lenni - legalább is feléjük.

Mindegy, mert végül így is elég tevékenyen telt a hétvége: Cs. és én (de persze leginkább ő) elkezdtük csinálni Sári játszóterét. Azt, amit megálmodtunk neki, még a legolcsóbb helyeken is 200ezer Ft-ért adják, úgyhogy ha a munkát is beleszámoljuk, akkor is sokkal olcsóbban jön ki, ha mi csináljuk, és legalább olyan lesz, amilyet akarunk (vagy olyasmi).

Egyébként ámulok és bámulok, mert Cs. olyan ügyes, és olyan lelkes az ilyen "I do it my way" dolgokban, nem is értem, miért nem lett inkább asztalos, vagy ilyesmi, ez ezerszer neki valóbb munka, mint a hülye kereskedelem. Olyan pikk-pakk összedobta a keretet, én pedig lefestettem, úgyhogy mindent összevetve kb. 1,5 nap alatt lett egy normális hinta- és csúszdaállványunk. Még csak olyan 50%-os a dolog, egyfelől mert még egyszer le kellene kennem az egészet, és a csúszda mögé hátulra lesz építve egy kis terasz, tetővel, hogy olyan vártorony-szerű legyen, no meg létra is kellene (bás Sári rendületlenül a csúszdán akar felmászni). A csúszda pedig a homokozóba fog érkezni, ami a napokban kell, hogy elkészüljön. Igaz, hogy a Manó még a felét sem tudja igazán használni ennek az egész építménynek, de a hinta és az apával csúszdázás eddig jelesre vizsgázott.

Mondjuk, jellemző ránk, hogy amikor Cs. mesélte a nővérének, hogy mit épített, az első reakció az volt, hogy úgysem fog rajta sosem játszani. Ami igaz, hogy nyilván a játszótér érdekesebb, mert ott vannak más gyerekek is, de azért ha Sárinál lesz gyerekzsúr, biztos ő lesz a legmenőbb az apja által épített vár-csúszdával!

Anyák napjára Sáritól azt kaptam, hogy végre jól kialudhattam magamat. A prüntyő ugyanis szokásával ellentétben éjjel nem ébredt fel egyszer sem, és amikor hatkor jelentkezett a szopiért, akkor is édesen visszaaludt mellettünk, egészen 8-ig! Idejét sem tudom, mikor aludtam utoljára ennyit! Ráadásul reggel a cuppanós puszit gyakorolta a gyerek orrvérzésig, és igaz, hogy mára nem nagyon akar emlékezni rá, de azért jól esett, hogy összenyálazott (az apját is).

...nem János, hanem Sári. Mert hogy életünk értelme már egy ideje nem csak nyivákolással, hanem bólogatással is tudtunkra tudja adni, amit szeretne, de leginkább, amit nem szeretne. Eleinte kissé kétségbe vontam, hogy tudja-e mit csinál, de mára már ezer százalékra biztos vagyok benne, hogy tudja!

- Sári, megmossuk a hajad? - Fejrázás.

- Sári kérsz kölesgolyót? - Bólogatás.

- Gyere cicám, megyünk be! - Fejrázás.

- Gyere édesem, megyünk ki! - Vigyorgó bólogatás.

- Kérsz szopit? - Cicire mutatás és bólogatás.

- Sári, beleülsz az etetőszékbe? - Fejrázás (mostanában csak állva lehet etetni - mármint ő áll, rosszabb esetben lépeget, én pedig kergetem a kanállal).

ésatöbbi.

Én azt gondoltam, hogy én majd nem leszek olyan szülő, aki elfogultan a saját gyerekét tartja a legokosabbnak (legszebbnek, legügyesebbnek), de tényleg ámulatba ejt, ahogy ez a kis "mackósajt" észrevétlenül megtanult egy csomó mindent! Mindent megért, szerepjátékot játszik (altatja a babáját, törli a baba popsiját, "patkolja" a babát - ez egy játék, amit szoktunk játszani), énekel, magyaráz, bólogat, szeretget, puszit ad, megetet, és még egy csomó mindent, amit mindig le akarok írni, de aztán mire ide jutok, a bőség zavarában nem tudok választani. 

Szóval fogalmam sincs, hogy egy ekkora gyereknek ezeket a dolgokat tudnia kell-e már, vagy nem, és végül is teljesen mindegy is, mert elég, ha engem ejt ámulatba a lányom - nekem akkor is csodálatos, ha ezt már öt hónaposan tudnia kellett volna. 

Mindemellett a mozgása is nagyon szépen fejlődik (szerintem), most már magabiztosan lépeget bútorok, vagy a fal mellett, állandóan lépcsőt (vagy akármit) mászna, és a bébitaxit olyan gyorsan hajtja, hogy a dédi alig éri utól. Egyébként meg tud vele fordulni, és le tud róla szállni, nem, nem úgy, ahogy nyuszika a bicikliről, hanem rendesen. Ja, és megtanult lemászni az ágyról is, igaz, mindig fejjel előre indul neki, de amikor rászólunk, hogy hogy kell lemászni az ágyról, akkor szépen befarol, és ügyesen lábbal előre megy neki.

Pénteken pedig levágtam a haját. Na, csak a frufrujából nyiszantottam le egy jó adagot, mert a szemébe lógott. Csütörtökön elvittük ugyan fodrászhoz, hogy amíg Cs.-nek vágják a haját, addig hátha ő is megbarátkozik a hellyel, de aztán annyira nyűgös volt, hogy az egészből nem lett semmi. Másnap viszont fürdés után annyira el volt foglalva a lábujjai bizergálásával, hogy na, mondom, most gyorsan megkurtítom a tincseit. Sajnos sikerült erre egy tökéletesen alkalmatlan ollót választanom, úgyhogy nem igazán sikerült a művelet, és mire Cs. odaért a rendes ollóval, addigra Sári észrevette, hogy mit művelek. Jött az ordítás, meg az odakapkodás, úgyhogy végül a végeredmény olyan lett, mint amikor kiskoromban a babáim haját vágtam le... Hát, a szemébe nem lóg, és végre látszik az a csodaszép homloka is, de azért legközelebb lehet, hogy fodrászra (vagy az apjára) bíznám.

Elhavazásom továbbra is tart, kezdem nem érteni, hogy a dolgozó nőknek hogyan jut idejük a családra... meg a szórakozásra... gondolom, sehogy.

Aztán J.-vel is kezd körvonalazódni a vállalkozás, ezzel is lesz egy kis munkám a héten, de nagyon optimistán tekintünk a jövőbe, szerintem jó lesz ez, csak okosan kell csinálni.

Amúgy ennek ürügyén tegnap meglátogattuk J.-t és M.-t. M. már nagyon ügyesen sétál egyedül, olyan masszív az a kissrác, mint egy traktor (ezt természetesen nem bántásból írom, de tényleg, az embernek az a képzete támad őt nézve, hogy Kisvacakot még egy szélvihar sem tudná elbillenteni). Sári ugye még nem gyalogol, csak a bútorok mellett, de azért ez is nagy fejlődés a pár héttel ezelőtti állapothoz képest. Olyan furcsa, mert ma már el sem tudom képzelni, hogy volt olyan, hogy Sári nem mászott, pedig még csak 2 hónapja kezdte... És annyi mindent tudnak már ezek a babók, hihetetlen, de észre sem vettük, mikor tanultak meg ennyi mindent! 

Sári és M. amúgy nagyon jól elvoltak (leszámítva 1-2 balesetet), bár lehet, hogy ebbe a nagy szerelembe az is közrejátszott, hogy M. az ottlétünk 4 órájából 2-t alvással töltött. Azt simán értették, hogy ki a másik, legalább is lelkesen mutogattak egymásra, ha kérdeztük. Sőt, M-t J. még arra is rá tudta venni, hogy odaballagjon Sárihoz, és megsimogassa (megsuhintsa - egyenlőre) - a kisasszony mondjuk nem állítanám, hogy elalélt a gavallértól, de azért volt, hogy értékelte a dolgot. 

De a slusszpoén a végén jött: M.-nél épp peluscsere volt esedékes, ami Sári érdeklődését is felkeltette. És mivel a fiatalember épp a kukacával volt elfoglalva, az én Lányom is úgy gondolta, hogy az a himbilimbi alaposabb vizsgálatra érdemes - úgyhogy odaslattyogott, és megfogdosta Kisvacak fütyijét... Na, mi anyukák készen voltunk (itthon persze Cs. is, csak ő kicsit más értelemben), de amikor a zacsira akart egész testsúlyával rátenyerelni a lidi, akkor azért le kellett állítani az ifjúkori szexuális ismerkedés eme zsenge sarjadását. M. -mondjuk úgy- rezignáltan tűrte a "vizsgálatot", és remélem nem haragszik, hogy olyan mélyrehatóan elemeztem első nemi tapasztalását. 

Hazafelé Sári elaludt, de mivel kb. fél óra alatt ideértünk (rekord), ezért összesen ennyit töltött álomországban, aminek következtében a nap hátralévő részében nyűgös volt, az éjszaka pedig már régen nem volt ilyen rossz, mert kb. óránként felébredt, addig, amíg 3-kor meguntam az ide-oda járkálást, és bevittem a nagyágyba hozzánk. Ezután jól aludtunk... (Talán nem a kuki-élmény miatt volt rémálma)

Egyre kevesebb időm van a blogokra, pedig most aztán tényleg pörögnek az események, és ha most sem írok, akkor úgy elmaradok, hogy sosem pótlom be.

Szerdán megjártuk Bajorországot - hát nem semmi út volt, az egyszer biztos! Hajnali 6-kor indultunk, úgy terveztem, hogy majd 5-kor kelek, mindent elrendezek, így amikor Sári felkel, már csak megszoptatom, és indulunk is. Erre a kismanó beelőzött, mert már 3/4 5-kor kukorékolt, és vagy fél órán keresztül szopizott. Szerintem simán levágta, hogy mi el akarunk menni, azért kelt ilyen iszonyatosan korán. 

Cs. szerzett tetőcsomagtartót, és kedd este tök véletlenül még egy GPS-t is, ami elengedhetetlennek bizonyult - ha az nem lett volna, szerintem már rég elváltunk volna! Az első címet még megtaláltuk volna valahogy, de a többit szerintem még most is keresnénk. A GPS-en amúgy valami iszonyat béna parasztos duma volt beállítva, amit kb. Linzig tudtam elviselni, de annyira féltettük, hogy nem nagyon mertük bizergálni. Aztán csak átállítottam normál hangra. 

Az első címig félúttól én vezettem, mert Cs. álmos volt, de szerintem jobban stresszelte az, hogy az anyósülésen kell engem folyamatosan ellenőriznie, mintha ő vezetett volna. Nem mellesleg engem is. Totál kiakasztó, hogy 12 éve van jogsim, levezettem szerintem már 1-200 000 km-t, és szerintem elég jól vezetek, erre ő állandóan cseszeget! Úgyhogy az első cím után átadtam neki a volánt, és innentől ő volt a sofőr, amíg haza nem értünk.

A vásárlás során bejártuk Bajorország rurális vidékeit ill. München alvóvárosi részeit. Olyan utakon jártunk, amik -Cs.-t idézve- olyan földutak, amik le vannak betonozva. Egysávos, névtelen, világvége kis utacskák, össze-vissza kanyarogva a bajor szántóföldek között, de sehol egy kátyú, egycentisre nyírt csodaszép zöld gyep, sehol szemét vagy kosz. Nem szeretem, amikor a németekkel példálóznak, sőt, ez a pedáns rend néha kifejezetten idegesítő, de mondjuk az nem pénzkérdés, hogy az út mellé vagy a szemetesbe dobálom-e a szemetet. Bár az is igaz, hogy mennél nagyobb a szegénység, annál több a szemét az út mellett...

A falvak, vagy inkább tanyák, ahol vásároltunk, olyan színvonalat tükröztek, amit egy magyar földműves szerintem nagyon sokára, de inkább sosem fog elérni. Mindenesetre Cs. apja és a sógora is gazda, és bár ottani viszonyok között jól, sőt, a sógora nagyon jól él, sehol sincs ezekhez képest. Az emberek nagy része amúgy elég kedves volt, kivéve egy nőt, akitől egy babakocsit vettünk tényleg olcsón (bár a babakocsi elég használt), de én meg úgy voltam vele, hogy úgysem ismer, ha bunkó, hát legyen az. Csak szegény Cs. érezte magát kellemetlenül, mert a szegény Astrát úgy megpakoltuk, hogy tényleg úgy néztünk ki, mint a lomisok - vagy inkább a szerb vendégmunkások, amikor mennek haza... A csúcs az volt, amikor végül feltettük a csúszdát is, amit Sárinak vettünk, és itthon kb. 30ezer Ft lett volna (így 10 EUR-t fizettem), innentől kezdve már tényleg elég "cigányosra" vettük a figurát.

Este 7-re végeztünk a vásárlással, de nem akartunk ottaludni, hanem indultunk haza. Végül is "csak" 600 km-re voltunk itthonról, és bár én olyan álmos voltam, mint a fene, Cs. bevállalta a vezetést. Tényleg alig bírtam nyitva tartani a szememet, de nem mertem aludni, mert féltem, hogy akkor Cs. is elalszik. Útközben egyébként egy csomó kelet-európai jól megpakolt autóval találkoztunk, féltem is, hogy ha megállunk, megvernek a lomisok, mint konkurenciát... Mondjuk, nem ezért, de nem nagyon pihentünk, így végül fél 2-re értünk haza.

Mint kiderült, eközben Sári elég jól elvolt nélkülünk, este még a tápszert is simán bevágta (180 ml-t, gondolom, akkor hasonló mennyiséget szopizhat), és jól is aludt. Reggel azért nagyon örült nekem, de mivel én csak szoptattam aztán aludtam tovább, mert egyszerűen nem bírtam felkelni, jól eljátszott, amíg végül fél 11-kor kikászálódtam az ágyból.

Aznap viszont nagyon rosszul aludt éjjel, 1 és 2 között egyfolytában dajkálni kellett, és végül velünk aludt a nagyágyban. Szerintem attól félt, hogy megint elmegyünk... Mindenesetre tegnap szinte egész nap vele voltam (leszámítva amíg lenyírtam a füvet), és ez kicsit helyrebillentette, mert most jól aludt éjszaka.

Anyagilag nem tudom, mennyire fog bejönni az út, de úgy számoltam, hogy bukni biztos nem fogunk rajta - legfeljebb nem ez lesz(ez sem lesz) az évszázad üzlete. Azért tanulságos volt, ha más nem, akkor azért, mert most már tudjuk, hogy Sárit egy-két napra azért itt lehet hagyni...

Holnap hajnalban indulunk Németországba, Sári nélkül, természetesen. Több, mint 24 órán át külön leszünk, és bár tudom, hogy jó kezekben lesz a Lány, azért nagyon izgulok. Ilyen még sosem volt, és szerintem egy darabig nem is lesz.

Tápszer megvéve, Mama kiokosítva, autó kipucolva, térképek kinyomtatva, telefon feltöltve, már csak Sárinak kellene elmagyaráznom valahogy...

Jajj, annyi mindent csinál, annyi mindenről kellene írnom, de aztán valami mindig kimarad, és általában ez a legfontosabb... 

... mert majd amikor megnő, és megkérdezi, hogy milyen baba volt ő, akkor jó volna kapásból rávágni, hogy

-olyan, aki hosszú percekig eljátszik a tükörképével, mert az mindig azt csinálja, amit ő

-olyan, aki a cipőket, papucsokat a kezére húzza (mindig jó párosításban!), és így mászik keresztül-kasul a lakáson

-olyan, akit csak sírva-vonszolva lehet berángatni az udvarról, mert  annyira szeret kint lenni, annyira szereti a fűszálakat, a virágokat simogatni, szagolgatni, mert kint annyi érdekes felfedezésre váró dolog van!

-olyan, aki átöleli a nyakamat, amikor megkérdezem, hogy hogyan szereti anyut

-olyan, aki tud énekelni, cérnahangon

-olyan, aki megfogja a Teletubbies-os DVD-tokot, és pakolja a TV képernyője elé, mert a Tabik így mennek a TV-be

-olyan, aki ha beveri a fejét, utána visszatér a "tett" helyszínére, és próbálgatja, hogy meddig tudja úgy odaérinteni a buksiját, hogy ne fájjon.

-olyan, aki mindig azt akarja enni, amit apa eszik, legyen az kolbász, paprikás, vagy bélszín. Apa már nem ehet olyankor, amikor Sári is eszik emiatt.

-olyan, akinek a legkisebb dolga is fontosabb annál, mint hogy egyen, mert a világ felfedezése nem várhat holmi hülye étkezésekre, ezért evés közben is szerelni/beszélni/olvasni/játszani kell.

-és olyan, hogy azt nem is lehet elmondani, milyen.

Napról napra okosabb és szebb, és egyre ügyesebb is. Már lépeget a bútorok mellett, tegnap át akart "ugrani" egy nagyobb távot két szék mellett, de azért erre még nem volrt elég bátor és ügyes. A lépcső lett a mániája, napjában ezerszer is megmászná, csak az a gond, hogy a mi lépcsőnk hihetetlenül veszélyes, szerintem még úgy is, hogy ott állok mögötte.

Sári olyan, amilyen. Tökéletes. 

Gyermekem verbális képességei hihetetlen ütemben fejlődnek. Néha azon kapom magam, hogy csak nézem hosszú percek óta, és ámulok, hogy abból a tehetetlen kis békából hogy nőhetett egy ilyen kis tünemény, ilyen rövid idő alatt! Pedig vele voltam, láttam, a szemem előtt történt - és mégis...

Szóval Sári, aki hosszú hónapokig meg sem nyekkent, most már szabályosan dumál. Oké, persze babanyelven, de akkor is, kezdi felfedezni, hogy így egy csomó mindent kifejezhet. A "DDDeDDDeDDDeDDDe" például egyértelműen az "Add ide!" jelentéssel bír, és úgy megnyomja a D-ket, hogy az embernek kétsége sincs a gyerek akaratának megnyilvánulásáról. A kutya a "Va", a "Baba" pedig egy csomó minden. Egyszer már mondta, hogy "Aja" (rám), és néha már mondta, hogy "Aaaa-pa" Cs.-nek.

A kedvencem, ahogy "olvas". Ül, ölében a könyvvel (néha fejjel lefele), nézi a lapokat, forgatja a fejét, és hablatyol, mutogat. Mesét mond.

"Tud" énekelni. És ez komoly, "eeee"-zik különböző hangszínen, de határozottan éneklősen.

Pá-pá-zik, ráadásul jó szituációkban használja, sőt, ha valamit megun (pl. Teletabikat), akkor is használja. Mondja is, hogy "pá-pá", cérnahangon, szinte suttogva. 

Tegnap pedig megkérdezte Cs. tőle, hogy megmoshatja-e a haját, erre Sári közölte, hogy "Nem!". Megkérdezte újra, Sári megint mondta: "Nem!" és megrázta a fejét. Végül még egy ötször leteszteltük, hogy tényleg nem akar-e hajat mosni, és mindannyiszor mondta, hogy ő bizony nem értette félre a kérdést, és nem akar hajat mosni. Igaz, később az orrszívásra már nem tiltakozott verbálisan (legalább is szavakkal), de lehet, hogy azért, mert hiába "nem"-ezett, a haját végül csak megmostuk!

Próbálom behozni az elmaradásomat, úgyhogy a beszámolót a húsvéti ünnepekkel kezdem.

Nagypénteken el akartunk utazni a sógornőmékhez, annak ellenére, hogy Sári taknyos volt, de végül is más baja nem lett. Mivel délelőtt az istennek sem akart elaludni, így gondoltuk, ebéd után indulunk majd. Cs. és én kajáltunk, amíg a dédi Sárit hintáztatta a ketben, majd amikor hoztuk volna be, hogy ő is egyen, elaludt a hintában. Így az utazás délutánra lett halasztva.

A sógornőmék amúgy aznap jó katolikusokhoz mérten böjtöltek - vagyis a Lányok nem ehettek csokit, és az elvonási tünetek már jelentkeztek rajtuk. Sárinak persze nagyon örültek, és az öröm kölcsönös volt: a kismanó önfeledten vetette bele magát a mókába, innentől kezdve apját-anyját nagyjából letojta és csak a nagylányokkal foglalkozott.

Már nem tudom a pontos kronológiát, mert olyan kimerítő volt ez a látogatás, ugyanis jöttek-mentek az emberek, rokonok, barátok, vendégek, locsolók, úgyhogy szegény Sári 3 nap alatt szerintem 100 idegennel találkozott. Az első 20 alkalom tragikus volt: Sári -ha ránézett egy ismeretlen- sírni kezdett, és vagy fél órába telt, míg megenyhült. Aztán a második nap végére szerintem immunis lett az idegeninvázióra, mert attól kezdve nem sírt, sőt, még azt is hagyta, hogy megtapizzák.

Mi nagyjából az egész Húsvétot korlátlanul végigzabáltuk (zárójelben jegyzem meg, hogy hazaérve alig mertem ráállni a mérlegre, pedig mint utóbb kiderült, egy árva deka sem jött vissza! Ki érti ezt?), és ez mintha meghozta volt a fogyókúrázó lányom étvágyát is. Volt olyan ebéd, hogy megevett egy tányér levest, 180 g bébiételt, és utána még egy kis tortát is kapott... 

Amilyen jól ment az evés, olyan rosszul az alvás. Igaz, valamelyik reggelre végre áttört az a 6-os fogacska, ami már egy hónapja dagasztja az ínyét, úgyhogy kezdetben emiatt voltak sírós éjszakák, de általában is jellemző volt, hogy a Lány fél5-5 között kelt minden rohadt nap. Hiába kaptam ki az ágyából és szoptattam meg rögtön, szinte sosem aludt vissza. Úgyhogy hol én, hol Cs. szórakoztattuk addig, amíg a nenája fel nem ébredt és át nem vette a stafétát. Nappal is inkább játszott volna alvás helyett, úgyhogy sokat küzdöttünk, és ez szerencsére megmaradt itthonra is. Mert hiába nem akar aludni, a napi egy alvással még nem tudja eléggé kipihenni magát.

Sári csak a Lányokat leste, akik elég jól elvoltak vele, kivéve, amikor megunták, és otthagyták a manót. Így volt olyan, hogy arra mentünk be a szobába, hogy Sári egyedül csücsül a földön, míg a nagyok számítógépeznek, vagy tévéznek, ő pedig szegénykém csak les, mert nem érti, mi van. De alapvetően nekem tényleg nem sokat kellett aggódnom a gyerek szórakoztatásán, és ez mondjuk jól előrevetíti, hogy mi lesz, ha Sárinak testvére(i) lesz(nek). A helyzetet amúgy jól példázza, hogy ha Sári mondjuk felébredt az alvásból, az első dolga az volt, hogy kivitesse magát a szobából a Lányok szobájába... Hát, nagytesót sajnos nem tudok neki varázsolni (majd talán Cs...), pedig az nagyon jó lenne neki.

A nyuszi egyébként sok mindent hozott, főleg ruhákat, meg végre homokozókészletet. A mi saját nyulunk viszont nem érkezett meg, sőt, még mindig várjuk a Pediped cipőket, amiket 2 hete rendeltem... 

Azért annak is örült a manó, amikor hazaértünk, igaz, azóta úgy be vagyok havazva, hogy alig van szegénykémre időm. De erről egy másik posztban...

Annyi mindenről kellene írnom, de azt hiszem, most egyhamar nem fogom utolérni magam.

Ezt a pillanatot viszont muszáj megörökítenem, lefotóznom, hogy később, ha nehezebb lesz, akkor majd előkaphassam, és emlékezhessek rá, milyen jó is együtt!

Tegnap Sári felébredt a délutáni alvásból, és Cs. is és én is bementünk hozzá. Szeretem, amikor kipihent, mert olyankor nagyon vidám. Most is így volt, huncutkodott a kiságyban, mi pedig a kanapén ülve szemléltük. Aztán kivettük, magunk közé, ő pedig nagyon boldog volt: hol Cs.-hez, hol hozzám bújt, ölelte a nyakunkat, hízelkedett. Én Cs.-nek dőltem, és jó sokáig így voltunk, mi hárman. 

Összetartozunk.

Felhívás!

Elindítottam kicsike és szerényke webshopomat, mivel a vatera-teszvesz fizetős lett. Sajnos azonban a látogatottsági adatok egyenlőre nem szöknek az égbe, ehhez szükségem lenne egy kis "márketingre"... 

Így arra kérem ezen blog olvasóit, hogy amennyiben van kedvük és lehetőségük segíteni nekem, légy szíves tegyék ki a banneremet (sk, amúgy...) a saját oldalukra, hátha őket olvassa olyan is, akit esetleg érdekelnek az eladó holmik.

Fizetséget persze nem tudok felajánlani, de az alábbi akcióval természetesen minden további nélkül tudok szolgálni!

A html-kódot e-mailben (annababashop kukac gmail pont com) postázom, annak aki kéri.

Köszönöm, hogy segítetek!

Hihetetlen jó ez a jóidő! Sári egész nap kint akar lenni, ha behozom valamiért, sír! Persze, azért különösen izgalmas a kintlét (nekem), mert ő ugye még leginkább síkban közlekedik, de mászni a betonon vagy a fűben kevésbé praktikus. Nekem, mert őt ez nem zavarja. Hiába terítettem le neki pokrócokat, fél percnél tovább nem nagyon marad rajta, mert egyértelműen sokkal érdekesebb a füvet tépkedni, mint unalmas játékokat babrálni. Így a nap végére Sári olyan szutykos lesz, hogy most tényleg van értelme a fürdetésnek, ráadásul rá kellett döbbennem, hogy a lányomnak nincsenek nyúzni való játszós ruhái, hanem csak és kizárólag olyan göncei vannak, amit az anyja félt, hogy összepiszkol. Tiszta szerencse, hogy az egyik ruhacsomag, amit az ebay-en rendeltem neki, sokkal használtabb, mint a képeken látszódott, úgyhogy abból majd pecázok ki neki udvari nadrágokat.

Egyébként az új szenvedély a homokozás, ami egyenlőre csak a játszótéren végezhető tevékenység, de remélem, hamarosan Cs. megépíti a saját homokozónkat, és akkor akár egész nap lehet abban csücsülni, és kóstolgatni, hogy milyen összetételben a legfinomabb a homok. Ennek örömére amúgy a babakocsija is tiszta homok lett, sőt, időről időre olyan helyekről is kerülnek elő szemcsék, amelyek a homokozóközelében nem jártak az utóbbi időben.

Sári most már tökélyre fejlesztette a felállást, bár a bútorokban nem bízik annyira, mint bennem, úgyhogy az egész napom nagyjából azzal telik, hogy ő a kezemet fogva áll. Ha ülök, vagy fekszem mellette, odamászik, és megkeresi a kezeimet, vagyis mintegy kiszolgálja magát - felhúzózkodik, és olyankor borzasztó büszke. Persze, az egyensúlya még elég labilis, úgyhogy nagyon erősen kapaszkodik, de már nyoma sincs a lábujjazásnak. Emellett -főleg kint- állandóan gyalogolna. Kicsit nagyképűség lenne járásnak nevezni, amit belénk csimpaszkodva művel, mert inkább arról van szó, hogy egy picit képes megállni egy lábon, és addig a másik lábát valahova helyezni, de határozottan szeret így mászkálni, úgyhogy kénytelenek vagyunk vezetgetni. Ez egyébként azért idegesít, mert nincs egy normális cipője, és ugyan már egy hete rendeltem neki Pediped-et, mert azt hallottam, hogy ez olyan, mintha mezítláb lenne, de még nem érkezett meg. A keménytalpú cipőktől azért félek, mert sosem érzem, hogy hogyan van benne a lába, és félek, hogy rosszul rögzül neki. Na, a szoptatás, hozzátáplálás, és altatás kérdésköre után ez az a téma, amiben a legtöbb egymásnak ellentmondó véleményt lehet olvasni.

Egyébként csalóka ez a jóidő, mert Sári betaknyosodott - gondolom, azért, mert bár kint 27 fok is van, de a talaj azért hidegebb. Viszont mégsem adhatok rá nagykabátot... Mindenesetre most szívjuk az orrát, és egy nappal elhalasztottuk a rokonlátogatást.

Sári ma fél 6-hor már kukorékolt, és ha belevesszük, hogy ez régi idő szerint fél 5, akkor még inkább siralmas a helyzet. Mindez többek között azért is gáz volt, mert ma vendégeket vártunk, akik előreláthatólag épp abban a kritikus időben akartak megérkezni, amikor Sári még ébren van, de már fáradt, ebből kifolyólag nyűgös, viszont ha a vendégek jönnek, akkor érthető módon aludni már nem akarna. Ebből kifolyólag egész nap nyafka lenne, így nem tudom megmutatni a világnak, hogy milyen édes kis manóm van nekem. 

Ez nagyjából így is lett, tetézve még pár dologgal. Elsőként azzal húztam ki Sárinál a gyufát, hogy édes kis copfokat gumiztam neki - olyan hosszú már a haja, de visítani kezd, ha bizergálom, amúgy viszont össze-vissza áll, és én amúgy is alig várom a hajasbaba-korszakát. Szóval elnyomva a tiltakozó hangot magamban begumiztam a síró Sári hajacskáját, amitől tényleg nagyon cukor lett, de persze vagy két perc után szétszedte a copfjait. 

Ezután kimentünk az udvarra, kicsit motorozott, amikor a dédinek eszébe jutott, hogy az unokatestvéreim homokozókészlete milyen jó játék lenne a Lánynak. Elő is kereste, de mivel általában egérszarosak voltak, így nekiállt lecsutakolni őket. Sári persze odalökdöste magát a műveleti területre, majd annyira megtetszett neki valami a földön, hogy ahogy nyújtózkodott érte, arccal előre leborult a motorról, rá a betonra, vagyis inkább a játék gereblyére, aminek természetesen felfelé álltak a villái... Persze, volt nagy ordítás, de szerencsére nem különösebben sérült meg, leszámítva egy piros horzsolást a füle mögött. 

Engesztelésképpen a dédi elvitte hintázni. A hinta egy fa ágára lett kötözve, még Cs. csinálta a hétvégén, azzal a kikötéssel, hogy a kötél nem fogja sokáig bírni, idővel cserélni kell. Igen ám, de tegnap ráadásul még az eső is esett, és a megázott kötél valószínűleg még annyira sem bírta, így a hinta jobb oldala leszakadt! Az volt a szerencse, hogy a Dédi nem merte nagyon löködni, így épp fogta a hintát, úgyhogy Sárinak tulajdonképpen semmi baja nem esett, csak nagyon megijedt. 

És akkor még nem ért véget a mai balesetek sora, mert később, amikor már itt voltak a vendégek (Kisvacakék), akkor a fáradtságtól elvágódott a betonon - úgyhogy indítványoztam egy sétát a játszótérre, mert reméltem, hogy a kocsiban legalább elalszik. Végül így is lett, de a játszón valami debil gyerek úgy ordibált, hogy felébresztette a kb. 5 perce alvó Lányt, aki mondjuk nem tűnt fáradtnak, sőt, élvezettel hintázott meg homokozott, de azért ez nem volt egy pihentető nap neki sem.

Emiatt persze egész nap nagyon miss volt, és még szerencse, hogy Kisvacak már találkozott velünk jobb pillanatokban is, mert ma nem igazán voltak nagy cimborák... Általában nem nagyon foglalkoztak egymással, csak amikor ugyanazt a játékot akarták játszani, de ilyenkor legalább szabályosan veszekedtek: van pl. Sárinak egy játéka, amin állatformákat kell nyomogatni, hogy azok állathangokat adjanak elő, és ez a játék természetesen egyszerre kellett volna mindkét porontynak. Mi J.-vel csak arra lettünk figyelmesek, hogy egész szabályos kis bunyó bontakozott ki a játszószőnyegen, igaz, szerencsére nem durván, csak egymás kezét löködték a gyerekek. Most Sári bizonyult gyengébbnek, mert rendre feladta Márk ellen a küzdelmet, de úgy láttam, a társaság inkább csak zavarja, semmint érdekelné. Kár, mert eddig olyan jó volt nézni, ahogy szerelmesen nézegetik egymást, úgy látszik, eljött a durcás-irigy időszakunk... Meg amúgy is, Sárinak ma nem volt nagyon jó kedve a fáradtság miatt, de szerencsére Kisvacak hozta a formáját, és ő megítélésem szerint jól elvolt.

Mi Anyukák is alkottunk, elterveztük, miből fogunk meggazdagodni, de ezt természetesen nem publikálom, nehogy valaki lenyúlja az ötletet. (Ha pedig már meggazdagodtunk, akkor is inkább könyvet fogunk írni róla, és ezzel még egy valag pénzt fogunk keresni)

Még annyit, hogy Cs. egyébként most is "hozta a formáját", de erről bővebben a másik blogban, ha lesz hozzá kedvem.

Ja, és a legfontosabb: Sári ma 1 éves, 3 hetes és 5 napos, és ma először segítség nélkül felállt. Reggel már úgy ébredt, hogy fel tud állni, mert szopi után az apjára akart mászni, és véletlenül álló pózba nyomta magát, majd napközben állandóan felállt a kezembe kapaszkodva (nem segítettem, csak kapaszkodót nyújtottam), és végül délután alvás előtt önállóan felállt a kiságyban. Tudom, hogy más babák ezt már 8 hónaposan megcsinálják, de úgy látszik, Sárinak erre meg kellett érni. Emellett állandóan lépegetni akar, már olyan unalmas vezetgetni, főleg, mert nem is igazán lépeget, hanem inkább esik, és kitámasztja magát a lábával... Lesz ez még jobb is!